HOGYAN TANÍTOTTA MEG A SZÁMADÓ JUHÁSZ

AZ URAKAT ENNI

(szlovák népmese)

Egyszer egy király vadászat közben eltévedt az erdőben, és ott érte az este. Sokáig bolyongott, amikor észrevette, hogy egy pásztorkunyhóból fény szüremlik ki. Amikor előkerült a számadó juhász, a király megkérdezte tőle:

– Itt maradhatnék-e éjszakára? Elmaradtam a társaságomtól.

– Maradj csak.

A számadó vacsorát készített bojtárjainak. Hívták a királyt is, hogy tartson velük. Mivel éhes volt, nem kérette magát sokáig. A tálban juhtúrós galuska volt. A király kezdi szedni a túrót a tál közepéből. A számadó meg püff, nagyot csapott kanalával a király kezére, majd azt mondta:

– Miért nem eszel te is a széléről, mint a többiek?

Nem szólt semmit a király, csak jól megjegyezte ezt magának.

Reggel korán talpon voltak. A bojtárok megfejték a juhokat, és megkínálták a királyt tejjel. Miután jót ivott belőle, megköszönte a vacsorát meg a reggelit, és megkérte a számadót, hogy vezesse ki az erdőből. Amint kiértek belőle, azt mondja a király:

– Gyere el holnap ebédre a palotámba.

Másnap a számadó elment a királyi palotába, ahol már vártak rá. Az ebéd már készen volt, asztalhoz akarják ültetni, de ő húzódozik, hogy így meg úgy, hogy ülhetne ő ilyen nagy urak mellé? Akkor azt mondja neki a király, hogy ne húzódozzon, mert lám, ő sem húzódozott, amikor együtt evett a bojtárjaival és egy kunyhóban aludt velük. Megbátorodott a számadó, és odaült az asztalhoz. Ahogyan a többiek ettek, úgy evett ő is. Feltálalták a sültet. Az egyik tanácsos kezdte kiszedni a tál közepéből a legjobb falatokat. Tudta ám a dolgát a mi számadónk: felkapta a kanalát, rácsapott egy jót a kezére, és azt mondta:

– Miért nem a széléről eszel?

Hej, megharagudott erre a tanácsos: hogy merészel egy számadó a tanácsos kezére csapni?

A király pedig azt mondja:

– Hagyjátok csak! Igaza van. Egye mindenki azt, ami előtte van, és ne válogasson. Engem is így tanított tisztességre a juhász.

Így hát a király megdicsérte a számadót, és úgy megajándékozta, hogy soha többé nem kellett a juhok után járnia.

******************************

Reggelig bolyongtunk, halkan beszélgetve. A sötét, barátságtalan erdő nem ajándékozott meg bennünket a páfrány virágával. Megköszöntem Jánnak, hogy velem tartott, és úgy döntöttem, ideje hazamennem.

Bebarangolván szinte egész Ukrajnát, nagyon sok páfrányt láttam a különböző erdőségekben, de a virágát és a kincset nem találtam meg. Gondolataimba mélyedve értem vissza arra a helyre, ahol vándorlásom elkezdődött.

– Bocsáss meg, fiú – hallatszott valahonnan oldalról. – Talán valami bajod van?

Odanéztem, hát egy barátságos ifjú állt mellettem.

– Engem Hansznak hívnak. Ne haragudj, hogy megszólítottalak, de úgy tűnt nekem, hogy valami miatt nagyon szomorú vagy. Talán segíthetnék neked.

– Köszönöm, Hansz. Engem Guruljborsócskának hívnak. Nem szomorkodom, csak elgondolkodtam. Ha van időd, elmondom, min töröm a fejem.

Hansz ráért, és én meséltem neki vándorlásomról, az érdekes találkozásokról, a páfrány varázslatos virágáról, a meg nem talált kincsről.

Hansz végighallgatott, majd így szólt:

– Ha megengeded, Guruljborsócska, elmondok neked egyet népem meséi közül. Akkor biztosan megérted, hogy megtaláltad a kincset.

********************************

A HÁROM PILLANGÓ

(német népmese)

Volt egyszer három pillangó: egy fehér, egy piros meg egy sárga. Egész nap gondtalanul játszottak, táncoltak. Főleg akkor, amikor melegen sütött a nap. Jókedvükben virágról virágra szálldostak. Egyszer hirtelen vihar kerekedett. Megáztak a pillangók, és búvóhelyet kerestek. Az eső egyre csak zuhogott.

Odaértek a pillangók a fehér liliomhoz, és így szóltak:

– Bújtass el bennünket, védj meg az esőtől!

De a liliom így felelt:

– Nem bánom, a fehéret elbújtatom, mert hasonlít rám, a piros és a sárga meg keressen magának máshol helyet.

Akkor a fehér pillangó ezt mondja neki:

– Ha atestvéreimet nem fogadod be, akkor én sem maradok nálad! Inkább ázzunk együtt az esőben.

Azzal tovaszálltak.

Az eső pedig mind sűrűbben szakadt. Odarepültek a pillangók a piros tulipánhoz és azt mondták:

– Bújtass el bennünket, védj meg az esőtől, mert már teljesen átáztunk.

De a tulipán így felelt:

– Nem bánom, a piros pillangót elbújtatom, mert hasonlít rám, a fehér és a sárga meg keressen magának máshol helyet.

Akkor a piros pillangó ezt mondja neki:

– Ha atestvéreimet nem fogadod be, akkor én sem maradok nálad! Inkább ázzunk együtt az esőben.

Azzal tovaszálltak.

Odaértek a pillangók a sárga rózsához, és azt mondták neki:

– Bújtass el bennünket, védj meg az esőtől, mert már teljesen átáztunk.

De a rózsa így felelt:

– A sárgát elbújtatom, mert hasonlít rám, a fehér és a piros meg keressen magának máshol helyet.

Akkor a sárga pillangó ezt mondja neki:

– Ha atestvéreimet nem fogadod be, akkor én sem maradok nálad! Inkább ázzunk együtt az esőben.

Azzal tovaszálltak.

A nap meghallotta a sűrű felhő mögött a pillangók beszédét, és örvendezett: van még a világon igazi barátság! És elhatározta, hogy segít nekik.

Elűzte a felhőket, meleg fényt árasztott a kertre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította. A pillangók ide-oda röpdöstek. Táncoltak, játszottak és virágról virágra szálldostak. De a liliomot, a tulipánt és a rózsát messze elkerülték. Így azok magányukban elhervadtak. Vígan röpködtek a pillangók, míg csak le nem nyugodott a nap. Amint beesteledett, nyugovóra tértek. Hogy mi történt velük azután, nem tudom. Csak az tudom, hogy a barátságra minden bajban számítani lehet.

******************************

Figyelmesen hallgattam Hanszot. Amikor befejezte a mesét, rábólintottam:

– Így igaz, testvér. A barátságra mindig számíthatunk. Nincs az a kincs, amely pótolhatná a baráti együttérzést, segítséget és azt az örömet, amelyet barátainkkal oszthatunk meg. Csak az igazi baráttól kaphatsz támogatást, jó tanácsot, csak neki öntheted ki a szívedet. Milyen tanulságos a te meséd!

Nem sokkal ezután hazaérkeztem. Hozzátartozóimat épségben és egészségben találtam, ők is örömmel fogadtak engem, és estére összegyűltek, hogy meghallgassanak. Elmeséltem nekik, kikkel találkoztam, milyen furcsaságokat tapasztaltam az emberi világban, beszéltem nekik az emberek gondjairól, bajairól. Amikor befejeztem, a legidősebb bátyám megjegyezte:

– Elmondtad, hogy nem találtad meg a páfrány virágát és a kincset sem, amely segítségével boldoggá akartad tenni az embereket. Amikor pedig beléptél a házba, azzal kezdted, hogy sikerrel jártál. Hogy értsük mindezt?

– Igaz, hogy nem találtam meg a kincset, de megértettem valamit. Mi mindnyájan: én, az orosz Iván, a belorusz Jánko, a lengyel Waclaw, a magyar Sándor, a zsidó Dávid, a moldován Viorel, a román Ionel, a bolgár Hriszto, a gagauz Iváncsu, a tatár Iszmail, a görög Konstantin, a szlovák Ján, a német Hansz és mindazok a barátok, akikkel vándorlásaim során találkoztam, egy nagy családot alkotunk. És mennyi érdekes dolgot tanulhatunk egymástól!

Új barátaim különböző nyelveken beszélnek, saját dalaik, hagyományaik vannak, de valamennyien egy családként élünk Ukrajnában. Az igazi kincs, amire rátaláltam –, az én új barátaim.

A mi nagy családunkban a barátság és a tisztelet olyan érték, amelyet mindannyiunknak őriznünk kell, hogy szülőföldünkön béke, boldogság és egyetértés legyen.