Ami Erickel Történt 3 страница

A dombtetőn egy pillanatra megálltam, és fejemet egészen a térdemig lehajtva levegő után kapkodtam; a verejték a fejemről az élénkzöld fűbe csorgott. A pólóm a testemhez tapadt. Kezemmel megtámaszkodtam a térdemen, és felemeltem a fejem, a szememet meresztve, hogy minél messzebb lássak el a dombok gerincén végighúzódó zanótbokrok és fák vonala mentén. Körbejártattam a tekintetem a szárazföld belseje felé eső oldalon, a szántóföldeken túlra, a sünzanótbokrok következő vonalára pillantva, amely a dombok közé vágott vasúti átjáró helyét jelezte. Fejemet jobbra-balra ingatva végigkocogtam a gerincen, míg végül találtam egy kis foltot, ahol égett a tűz. Eltapostam a lángokat, majd nyomok után kutattam, és meg is találtam őket. Torkom és tüdőm tiltakozását semmibe véve felgyorsítottam, találtam még egy helyet, ahol égett a fű, és épp akkor gyulladt meg egy zanótbokor. Eloltottam, továbbmentem.

A dombvonulat szárazföld felé eső oldalán volt egy kis mélyedés, ahol a fák majdnem normálisan nőttek, csak szélárnyékból kilátszó, szélcsavarta koronájuk hajolt be a szárazföld felé. Ebbe a füves mélyedésbe futottam le, a lassan ringó levelek és ágak árnyékának mozgó alakzatai közé. Kör alakba rendezett köveket találtam, középen elfeketedett a föld. Körülnéztem, és láttam, hogy egy helyen lelapult a fű. Megálltam, lenyugtattam magam, és megint körülnéztem; a fákon, a füvön és a páfrányokon kívül nem láttam semmit. Odamentem a kövekhez, megtapogattam őket és a közöttük feketéllő hamut. Forró volt minden, annyira forró, hogy el kellett kapnom a kezemet, pedig árnyékban volt. Benzin szagát éreztem.

A mélyedésből kijőve felmásztam egy fára, ahol kerestem valami szilárd pozíciót, és lassan körbekémleltem a vidéket; amikor kellett, a távcsövön keresztül. Semmi.

Lemásztam a fáról, egy pillanatra megálltam, aztán mélyet lélegezve futólépésben elindultam lefelé a tengerre néző lejtőn, átlósan abba az irányba rohanva, ahol láttam az állatot. Csak egyszer változtattam irányt, hogy eltapossak egy újabb aprócska tüzet. Ráijesztettem egy legelésző juhra; egyszerűen átugrottam felette, ahogy felriadt és bégetve futásnak eredt.

A kutya a mocsaras rétről kibukkanó patak medrében feküdt. Még élt, de fekete bundájának nagy része hiányzott; a nedvedző bőr hamuszínű volt alatta. A vízben fekve rándult egyet, amitől én is végigborzongtam. Álltam a parton, és néztem. Kiemelte reszkető fejét a vízből; csak az egyik szemével látott, amelyik nem égett meg. A körülötte kialakuló kis tócsában összetapadt, félig elégett szőr úszkált. Halványan elért hozzám az égett hús szaga, és éreztem, hogy valami súly nehezedik rá a nyakamra, közvetlenül az ádámcsutkám alatt.

Elővettem a zacskót a golyókkal, és miközben kihúztam az övemből a csúzlit, az egyik golyót a csúzli kosarába helyeztem; megfeszítettem a karomat, közben az egyik kezem az arcomat súrolta és verejtékes lett, aztán útjára engedtem a golyót.

A kutya feje hirtelen rángással kiemelkedett a vízből, majd fröccsenve visszacsapódott, amitől az állat teste távolabb lökődött, és a másik oldalára fordult. A tetem egy ideig úszott a tenger felé, aztán elakadt, beleütközött a partba. A lyukból, ahol az előbb még a megmaradt szeme volt, vér szivárgott.

– Frank majd elkap – suttogtam.

Partra vonszoltam a kutyát, és a késemmel gödröt ástam a folyás felsőbb szakasza melletti tőzeges talajba. Néha öklendeznem kellett a tetem szagától. Eltemettem az állatot és újra körbenéztem, majd, miután kiszámítottam, merre fúj a kissé megerősödött szél, arrább mentem és felgyújtottam a füvet. A lángok végigsöpörtek a kutya tüzes futásának utolsó szakaszán és a sírja fölött. Ahogy vártam, a tűz megállt a pataknál. A túlsó parton eltapostam azt a néhány kósza lángot, amit a szél által átsodort szikrák keltettek.

Amikor kész voltam – bizonyítékok eltüntetve, a föld felperzselve –, sarkon fordultam és hazarohantam.

Minden incidens nélkül hazaértem, megittam két pint vizet, és megpróbáltam ellazulni a hideg vízzel teli kádban, amelynek peremén egy doboz narancslé billegett. Még mindig remegtem, és nem kevés időbe telt, amíg kimostam a hajamból az égett szagot. A konyhából, ahol apám a vacsorát főzte, vegetáriánus illatok szálltak fel.

Biztos voltam benne, hogy kis híján megláttam a bátyámat. Úgy gondoltam, nem ott táborozott le, de az biztos, hogy ott járt, és nagyon kevésen múlott, hogy nem találkoztunk. Bizonyos szempontból megkönynyebbültem; nehéz volt ezt elfogadni, mégis így volt.

Hátradőltem, és hagytam, hogy ellepjen a víz.

A frottírköpenyemben mentem le vacsorázni. Apám atlétában és rövidnadrágban ült az asztalnál, és könyökölve meredt az Invernessi Hírmondóra. Visszatettem a hűtőbe a narancsleves dobozt, és felemeltem a fedőt, amely alatt a curry hűlt. A köretnek szánt saláta tálkákba volt készítve az asztalon. Apám lapozott, és levegőnek nézett.

– Jó meleg van, ugye? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.

– Hmm.

Leültem vele szemben az asztalhoz. Apám az újság fölé görnyedve megint lapozott. Krákogtam.

– Tűz ütött ki az új háznál. Láttam. Odamentem és eloltottam – mondtam, hogy fedezzem magam.

– Pont arra való idő van – mondta apám anélkül, hogy felnézett volna.

Bólogattam, némán vakarva a lábam közét a frottírköpenyen keresztül.

– Az időjárás-jelentésben azt mondták, holnap estefelé valamikor enyhülni fog a meleg – mondtam vállrándítva. – Szerintük.

– Hát majd meglátjuk – felelte apám, visszalapozva a címoldalra, majd felkelt és megnézte a curryt. Megint bólogattam, csak úgy magamnak, miközben a frottírköpeny övének végével játszottam, és mintegy mellékesen az újságba pillantottam. Apám lehajolt, hogy beleszagoljon a lábosba. Kimeredt a szemem.

Felpillantottam apámra, felálltam, az asztalt megkerülve odamentem a székhez, amelyben ült, és úgy tettem, mint aki épp az ajtón néz ki, de valójában az újságra sandítottam. TITOKZATOS TŰZESET A NYÁRI VILLÁBAN, olvastam a címlap bal oldalának alsó nyolcadában. Invernesstől délre leégett egy nyaraló, nem sokkal lapzárta előtt. A rendőrség vizsgálódik az ügyben.

Újra megkerültem az asztalt, és visszaültem.

Végül tényleg megettük a curryt meg a salátát, én pedig újra leizzadtam. Azt hittem, velem van valami baj, amikor rájöttem, hogy ha este curryt eszem, reggel a hónaljamban érzem a vacsora szagát, de közben rájöttem, hogy Jamie is észlelte a jelenséget, és azóta nem bánt a dolog. Megettem a curryt, hozzá egy banánt meg egy kis joghurtot, de még mindig nagyon meleg volt, és apám, aki kezdettől fogva meglehetősen mazochista módon viszonyult ehhez az ételhez, otthagyta majdnem a felét.

Még mindig frottírköpeny volt rajtam, és a nappaliban tévéztem, amikor megszólalt a telefon. Elindultam az ajtó felé, de hallottam, hogy apám kimegy a dolgozószobából, és felveszi a telefont, úgyhogy ott maradtam az ajtó mellett és füleltem. Nem hallottam valami sokat, de aztán léptek közeledtek lefelé a lépcsőn, és visszarohantam a karosszékemhez, ledobtam magam, fejemet félrebillentettem, becsukott szemmel és résnyire nyílt szájjal ültem. Apám benyitott.

– Frank. Téged keresnek.

– Hmm? – nyögtem lassan, csipásan nyitogattam a szemem, a tévére néztem, majd kissé bizonytalanul felálltam. Apám nyitva hagyta nekem az ajtót, és visszavonult a dolgozószobába. Felvettem a telefont.

– Mm? Halló!

– Hellóu, Frankkel beszélek, kérem? – kérdezte egy nagyon angol hang.

– Igen. Halló!

– Hehe, Frankie fiú! – kiabált Eric. – Hát itt vagyok, ragyogok, a kerek erdő közepén, és még mindig csak a jó öreg hot dog hoz lázba! Hát hogy s mint vagy, kisöreg? Remélem, jó a csillagok állása! Milyen jegyben is születtél? Kiment a fejemből.

– Canis.

– Vaú! Tényleg?

– Aha. És neked mi a jegyed? – kérdeztem, kötelességtudóan követve Eric egyik régi kedves játékát.

– Rák! – ordította a választ.

– Jó- vagy rosszindulatú? – kérdeztem kedvetlenül.

– Nagyon rossz! – rikácsolta Eric. – Most anorákom van! Távolabb húzódtam a kagylótól, miközben Eric pukkadozott a röhögéstől.

– Figyelj, Eric... – kezdtem.

– Mi a pálya? Hogy mennek a dolgok? Mizújs? Jól vagy? Hogy ityeg a figyeg? Hogy szolgál? Figyuzzál! Például: hol van most a fejed? Honnan jössz? Jézusom, Frank, tudod, miért fütyülnek a Volvók? Mert nekem gőzöm sincs, de kit érdekel? Mit is mondott Trockij? „Úgy kell nekem Sztálin, mint egy golyó a fejembe." Hahahaha! Tulajdonképpen nem is szeretem ezeket a német kocsikat; túl közel van egymáshoz a két reflektoruk. Jól vagy, Frankie?

– Eric...

– Ágyba bújni, elszunnyadni, talán maszturbálni.[5] Ez a bökkenő. Höhöhö!

– Eric! – mondtam, miközben felnéztem a lépcsőn, hogy biztos legyek benne, apám nincs a közelben. – Befognád végre?

– Micsoda? – kérdezte Eric elhaló, megbántott hangon.

– A kutya – sziszegtem. – Ma láttam a kutyát. Az új háznál. Ott voltam. Láttam.

– Milyen kutyát? – kérdezte Eric, mintha zavarban lenne. Hallottam, hogy mélyet sóhajt, és valami zörgést a háttérben.

– Eric, ne szórakozz velem! Láttam. Azt akarom, hogy fejezd be, érted? Nincs több kutya. Hallasz engem? Felfogtad? Nos?

– Micsoda? Miféle kutyák?

– Hallottad. Túl közel vagy. Nincs több kutya. Hagyd őket békén. És a gyerekeket is. A férgeket meg hanyagold. Egyszerűen felejtsd el őket. Gyere és látogass meg minket, ha akarsz – az jó lenne –, de hanyagold a férgeket, és nincs több kutya. Komolyan beszélek, Eric. Jobb lesz, ha hiszel nekem.

– Mit higgyek el? Miről beszélsz? – kérdezte siránkozva.

– Hallottad – mondtam, és letettem a telefont. Ott álltam mellette és felfelé néztem. Pár pillanat múlva újra megcsörrent. Felvettem, hallottam a sípjelet, és megint letettem. Ott maradtam még néhány percig, de nem történt semmi más.

Ahogy indultam vissza a nappaliba, apám is kijött a dolgozóból; szeme kitágult, a kezét egy rongyba törölgette, és különös szagok áradtak ki a nyomában.

– Ki volt az?

– Jamie volt – feleltem –, csak hülye hangon beszélt.

– Hmm – mondta apám, láthatóan megkönnyebbülten, majd visszament a szobába.

Leszámítva a felböfögött curryt, apám nagyon csendes volt. Amikor az este hűvösebbre fordult, kimentem: csak körbejártam egyszer a szigeten. Felhők úsztak be a tenger felől, becsukták az eget, akár egy ajtót, odazárva az aznapi hőséget a sziget fölé. A hegyek túloldalán mennydörgés morajlott, de villámfény nélkül. Nyugtalanul aludtam, verejtékben úszva hánykolódtam az ágyban, amíg fel nem virradt a sziget fölött a vérbe borult hajnal.

11: A Tékozló

Amikor utolsó nyugtalan álmomból is felébredtem, a paplan az ágy mellett hevert a földön, mégis szakadt rólam a verejték. Felkeltem, lezuhanyoztam, gondosan megborotválkoztam, és felmásztam a padlásra, még mielőtt túlságosan elviselhetetlenné válna odafent a hőség.

A padlás nagyon fülledt volt. Kinyitottam a tetőablakokat, és kidugtam a fejem, távcsövemmel szemrevételezve a tengert előttünk és a szárazföldet mögöttünk. Még mindig borús volt az ég; a fény fáradtnak tűnt, a szél íze áporodott volt. Egy darabig a Gyár körül tettem-vettem, megetettem a hangyákat, a pókot meg a Vénuszt, ellenőriztem a vezetékeket, leporoltam az üveget a számlap fölött, kipróbáltam az elemeket, megolajoztam az ajtókat és más szerkezeteket, de leginkább csak azért, hogy önmagamat megnyugtassam. Leporoltam az oltárt is, és mindent gondosan elrendeztem rajta, vonalzóval ellenőrizve, hogy a sok fiola és a többi darab hibátlanul, szimmetrikusan legyen elhelyezve.

Mire leértem, már megint folyt rólam a verejték, de most már fel sem merült bennem, hogy újra lezuhanyozzam. Apám is fent volt, és reggelit készített, mialatt én egy kis szombat reggeli tévézésbe merültem. Szótlanul reggeliztünk. Bejártam a szigetet, elmentem a Bunkerba a Fejes Táskáért, hogy bármilyen szükséges javítást el tudjak végezni az Oszlopokon, miközben körbejárom őket.

A szokásosnál hosszabb időbe telt, míg végeztem a bejárással, mert minduntalan megálltam és felmentem a legközelebbi dűne csúcsára, hogy megnézzem a sziget bejáratát. Egyszer sem láttam semmit sem. Az Áldozati Oszlopok fejei egész jó állapotban voltak. Ki kellett cserélnem néhány egérfejet, de nagyjából ez volt minden. A többi fej és az összes szalag érintetlen volt. Az egyik dűne szárazföld felé néző lejtőjén, szemben a sziget középpontjával, találtam egy döglött sirályt. A fejet, aminek már szaga volt, betettem egy nejlonzacskóba, és bedugtam a Fejes Táskába a kiszárított fejek közé.

Hallottam, majd láttam a felrebbenő madarakat, ahogy valaki közeledett az ösvényen, de tudtam, hogy csak Mrs. Clamp az. Felkapaszkodtam egy dűnére, hogy figyeljem, és láttam, ahogy ócska teherbiciklijén ülve végigmegy a hídon. Amikor eltűnt a ház előtti utolsó dűne mögött, még egyszer kinéztem a legelő és az azon túli dűnék felé, de nem láttam semmit, csak birkákat és sirályokat. A szemétlerakóból füst szállt fel, és a sínek felől alig kivehetően elért hozzám a régi dízelmozdony brummogása. Az ég még mindig borús volt, mégis világos, a szél ragacsos és bizonytalan. Odakint a tengeren, ahol a víz megcsillant a felhők résein áthatoló fényben, aranyló fényforgácsokat láttam, de nagyon-nagyon messze voltak.

Végeztem az Áldozati Oszlopok szemléjével, aztán vagy félórát a régi csörlő közelében töltöttem, egy kis lőgyakorlattal kényeztetve magam. A kötéldob rozsdás vastartályára felállítottam néhány sörösdobozt, harminc métert hátráltam, majd mindegyiket leszedtem a csúzlival; a hat dobozhoz csak három pluszgolyót kellett elhasználnom. Amikor egy kivételével sikerült összeszednem az összes golyót, újra felállítottam a dobozokat, felvettem a korábbi pozíciót, és ezúttal kavicsokkal dobáltam őket: tizennégy lövésre volt szükség, amíg az összes leesett. Végül a régi juhakol mellett egy fatörzsbe dobáltam a késemet; örömmel láttam, hogy jól számítottam ki, hány fordulatra van szükség, mielőtt a penge nyílegyenesen belefúródik a szétszabdalt kéregbe.

Hazaérve megmosakodtam, inget váltottam, és még jókor érkeztem: Mrs. Clamp épp akkor tálalta az első fogást, amely aznap valami okból gőzölgő raguleves volt. Meglebegtettem fölötte a kezemben tartott puha, illatos és fehér kenyérszeletet, miközben Mrs. Clamp tányérja fölé hajolva hangosan szürcsölt, apám pedig teljes kiőrlésű kenyerét morzsolta a levesébe; olyan volt az a kenyér, mintha faforgács lett volna benne.

– Na és hogy van, Mrs. Clamp? – kérdeztem megnyerően.

– Ó, hát én éppenséggel jól vagyok – felelte Mrs. Clamp, úgy vonva össze a szemöldökét, mint amikor egy összecsomósodott fonalvég kibomlik a zokni szövetéből. Az ilyen módon létrehozott szemöldökráncolást aztán az álla szegletében tartott, csepegő kanál felé fordította, szavait is a kanálhoz intézve: – No igen, én éppenséggel jól vagyok.

– Ugye milyen meleg van? – kérdeztem, magamban dudorászva. Tovább salapáltam a kenyeremmel a leves fölött. Apám sötét tekintetet vetett rám.

– Nyár van – magyarázta el Mrs. Clamp.

– Tényleg – feleltem –, el is felejtettem.

– Frank! – szólalt meg apám kissé elfúló hangon: a szája tele volt zöldséggel és faforgáccsal. – Ugye nem emlékszel már, mekkora az űrtartalma ezeknek a kanalaknak?

– Negyed gill?[6] – kérdeztem ártatlanul. Dühösen méregetett, és tovább kanalazta a levesét. Én sem hagytam abba a salapálást, s csak azért függesztettem fel egy pillanatra, hogy felkavarjam a levesem felszínén képződő barna hártyát. Mrs. Clamp ismét szörtyögött egyet.

– Na és mi újság a városban, Mrs. Clamp? – kérdeztem.

– Minden rendben, már amennyire én tudom – közölte Mrs. Clamp a levesével. Bólintottam. Apám a kanalát fújta. – Elveszett Mackie-ék kutyája, nekem legalábbis így mondták – tette még hozzá Mrs. Clamp. Enyhén összevontam a szemöldököm, és arcomra aggodalmas mosolyt varázsoltam. Apám abbahagyta az evést, és meredten nézett; a kanala végéről visszacsorgó leves zaja – a kanál vége Mrs. Clamp utolsó mondata után konyult le – úgy visszhangzott a konyhában, mint a piszoárban zubogó vizelet.

– Valóban? – kérdeztem, tovább salapálva a kenyérrel. – Milyen kár. Még jó, hogy a bátyám nincs a környéken, különben biztosan rákennék – mosolyogtam, előbb apámra, majd Mrs. Clampre pillantva, aki összeszűkült szemmel figyelt engem a leveséből felszálló gőzön keresztül. A legyezőként használt kenyérszeleten végül erőt vett a tésztafélék anyagkifáradása, és szétesett. Szabad kezemmel ügyesen elkaptam a lehulló darabot, visszatettem a kistányérra, felvettem a kanalat, és próbaképpen kortyoltam egy kis levest a tetejéről.

– Hmm – mondta Mrs. Clamp.

– Mrs. Clamp ma nem kapott neked marhaburgert – közölte apám, belekrákogva a „kapott" kezdőszótagjába –, úgyhogy fasírtot hozott.

– Hatyma! – dünnyögte sötéten Mrs. Clamp, miközben beleköpött a levesébe. Egyik kezemmel felkönyököltem az asztalra, arcomat az öklömnek támasztottam, és kérdőn néztem rá. Pillantására sem méltatott, így aztán vállat vontam, és folytattam a kanalazást. Apám már letette a kanalát, ingujjával megtörölte a homlokát, miközben egyik körmével a két metszőfoga közül próbált kipiszkálni valamit, amit én faforgácsnak néztem.

– Volt egy kis tűz tegnap az új háznál, Mrs. Clamp. Képzelje, én oltottam el. Épp arrafelé voltam, megláttam, és eloltottam – mondtam.

– Ne dicsekedj, fiam – intett apám. Mrs. Clamp egy szót sem szólt.

– Pedig tényleg én csináltam – mosolyogtam.

– Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Clampet ez nem érdekli.

– Hát azt azért nem mondanám – mondta Mrs. Clamp, és zavarba ejtő módon, bólogatva adott nyomatékot szavainak.

– Na látod – mondtam, és dudorászva néztem fel apámra, a zajosan szürcsölő Mrs. Clamp felé intve a fejemmel.

A második fogás pörkölt volt. Végig csendben maradtam, csak a sodós rebarbara alatt jegyeztem meg, hogy érdekes színekkel gazdagítja az ebéd ízvilágát, pedig a tej, amiből a sodó készült, már réges-rég megromlott. Én mosolyogtam, apám rám mordult, Mrs. Clamp pedig tovább szürcsölte sodóját, a rebarbaraszárakat a szalvétájára köpködve. Meg kell adni, kicsit még főhetett volna.

Az ebéd roppantul felvidított, és sokkal energikusabbnak éreztem magam, noha délutánra még melegebb lett. A tengeren nem láttam a fény távoli hasítékait, és a felhőkön átszűrődő fényben volt valami sűrűség, ami valahogy elválaszthatatlan volt a levegő fülledtségétől és az ernyedt széltől. Kimentem, és jó tempóban körbefutottam a szigetet; figyeltem, ahogy Mrs. Clamp visszaindul a városba, aztán én is elindultam ugyanarra, át a szárazföldre, és pár száz méterre a tengertől letelepedtem egy magas dűnére, hogy a távcsövön keresztül végigpásztázzam a tikkadt, saját levében fövő vidéket.

Amint megálltam, már szakadt rólam a veríték, és éreztem, ahogy a fejemben motoszkálni kezd a fájdalom. Vittem magammal némi vizet, azt megittam, majd a legközelebbi patakból újratöltöttem a kulacsot. Apámnak kétségkívül igaza lehetett, hogy a birkák beleszarnak a patakokba, de biztosan tudtam, hogy én már régen immúnissá váltam mindennel szemben, amit az itteni patakokból el lehet kapni, hiszen amióta gátakat építek, az évek során mindig patakvizet ittam. Ittam, többet is, mint amennyire szükségem volt, majd visszatértem a dűne csúcsára. A távolban a juhok mozdulatlanul feküdtek a fűben. Még sirályok sem voltak; csak a legyek röpködtek még most is tevékenyen. A szemétlerakóból még mindig szállt a füst, és egy másik kéklő füstcsíkot is láttam a hegyekben, az erdészet fölött lebegni; az egyik irtás széléről szállt fel, ahol az öböl fentebbi részén működő papírmalom számára vágták a fákat. Füleltem, hátha meghallom a fűrészek zaját, de hiába.