A JÓ IVÁNCSU

(gagauz mese)

Elindult három fiútestvér a nagyvilágba szerencsét próbálni. Sokáig mentek, mendegéltek, egyszer csak szembe jött velük egy ismeretlen öregapó.

– Hova mentek, gyermekeim?

Iváncsu, a legfiatalabb testvér azt mondja:

– Megyünk, apó, amerre a szemünk lát, szerencsét próbálni. Csak valahogy sehogyan sem sikerül.

– Jó dolgot sütöttetek ki. De a szerencse nem pottyan az ember ölébe – válaszolja az öreg. – Te például mit kívánnál? – kérdi a legidősebb testvértől.

– Hát azt, hogy ez a varjúsereg, amelyik most körülöttünk ül, változzon juhnyájjá, és akkor minden járókelőt juhsajttal és bárányhússal látnék el – válaszolta a legidősebb testvér.

Elmosolyodott az öregapó, és azt mondta:

– Miért is ne, ez nem lehetetlen.

Alighogy ezt kimondta, az összes varjú báránnyá változott... Az idősebbik testvér a juhokkal maradt, a másik kettő pedig az öreggel együtt tovább ment. Egy gyors folyóhoz érve azt mondja a középső testvér:

– Ha lenne itt egy vízimalmom, minden járókelőt fehér kenyérrel etetnék.

Megint csak mosolygott az öreg:

– Ez is lehetséges.

Rögtön ott termett a folyó partján egy malom. A középső testvér ott maradt, a legkisebb pedig az öreggel együtt tovább ment. Sokáig mentek, mendegéltek. Végül az öreg megkérdezi a fiútól:

– Mi az, hogy te semmit sem kérsz?

– Én öregapó, szeretnék megnősülni – válaszolt Iváncsu. – Csakhogy én olyan feleséget szeretnék, akinek a szíve pontosan olyan, mint az enyém.

Elgondolkodott az öreg:

– Van ilyen lány a világon.

Épp egy faluba értek, megtalálták a keresett lány szüleit, és az öreg azt mondta nekik:

– Adjátok hozzá a lányotokat ehhez a legényhez – mutatott Iváncsura.

– Nos, hozzáadjuk, de először tegyünk próbát, boldogok lesznek-e egymással. Ott, azokban az üstökben kakasok meg pulykák főnek. Ha a kakasok kirepülnek az üstből és nótára gyújtanak, a pulykák pedig odamennek az asztalhoz morzsát csipegetni, legyen kívánságotok szerint.

Még végére sem ért a mondanivalójának, amikor a kakasok kiröppentek az üstből, és nótára gyújtottak, a pulykák pedig az asztalhoz iramodtak, és csipegetni kezdték a morzsákat.

– Úgy látszik, valóban boldogok lesznek – mondták.

Búcsút vett az öreg a fiataloktól, és ment tovább a maga útján.

Egy jó idő múlva az öreg elhatározta, hogy meglátogatja a testvéreket. Amikor odaér a vízimalomhoz, látja, hogy szorgalmasan dolgoznak. Azt mondja az öreg a középső testvérnek:

– Szánj meg, fiacskám, és adj egy darab kenyeret. Megéheztem, és nagyon elfáradtam.

Az pedig így felelt:

– Sok hozzád hasonló dologkerülő csavarog errefelé. Ha én mindegyiket megetetném, már rég nem lenne semmim!

Ránéz az apó, és mondja:

– Hát ez is megtörténhet.

Hirtelen vihar kerekedett, a malom a víz alá süllyedt, s többé nem látta senki.

Az apó továbbment. Látja a legelésző juhnyájat és az idősebbik testvért, amint urasan jár-kel, és szidja a pásztorokat. Odamegy hozzá az öreg, és azt mondja:

– Légy irgalmas, fiacskám, adj egy darabka juhsajtot. Nagyon elfáradtam. Éhes is vagyok.

Haragra lobbant az idősebbik fiú:

– Sok ilyen koldus tekereg errefelé. Ha mindenkinek adok egy darabot, nekem semmi sem marad.

Ránéz az öreg, és mondja:

– Ez is megtörténhet.

Alighogy ezt kimondta, mind varjakká változtak a juhok, és elrepültek.

Elment az öreg a legfiatalabb testvérhez is, és betegnek tettette magát. Kijött a házból Iváncsu és fiatal felesége, bevezették apót a tisztaszobába, megetették, és puha ágyba fektették.

Megölelte Iváncsut az öreg, és azt mondja neki:

– Jó ember vagy te, Iváncsu. Jólelkű. Élj boldogan és elégedetten.

Intett egyet balkezével – hullott az ezüst a ruhája ujjából; intett a jobbal – folyamként ömlött az arany.

– Éljetek békességben, jó emberek – mondta, és eltűnt.

Ennyi a történet. S hogy sok igazság van-e benne, ki tudja. De ha már az emberek beszélnek róla, akkor mégiscsak van benne valami igazság.

*******************************

– A történet szép, de te nem Meseországból való vagy.

– Valóban, Guruljborsócska. Én csak névrokona vagyok a mesebeli Iváncsunak.

– A te neved nem ukrán név. Megpróbálom kitalálni, ki vagy: moldován vagy bolgár, igaz?

– Nem – derült Ivancsu. – Sok közös vonás van népem s e két nép között, de én gagauz vagyok. Mi azok leszármazottai vagyunk, akik Bulgáriából költöztek ide. Őseink Moldáviában és Ukrajnában telepedtek le.

A napocska már lemenőben volt, nekem pedig folytatnom kellett a kincs keresését. Iváncsu vizet loccsantott a tűzre, majd feltekerte és felém nyújtotta azt a kis szőnyeget, amelyen ült:

– Legyen a tied, hogy ne kelljen a hideg földön ülnöd. Vékony ugyan, de jó meleg. A szőnyegszövés ősi, hagyományos népi mesterségünk. Ehhez nagyon értünk. Használd egészséggel! Járj szerencsével!

Nappal, amint sétálgattam a békés és meleg tengerparton, hirtelen megtorpantam egy bogyókkal teli bokor előtt, amely teljesen ismeretlen volt számomra. Nagyon szerettem volna megízlelni a kívánatos bogyót, de nem tudhattam, nem mérgező-e. Még nálunk, Meseországban sem volt szabad ismeretlen bogyókat és gyümölcsöket enni.

– Ne félj, kóstold csak meg! – hallatszott annak a fiúnak a csengő hangja, aki kezét vidáman lóbálva felém tartott. – Ez som. Nagyon finom bogyó.

– Guruljborsócska vagyok – mutatkoztam be kezet nyújtva.

– Iszmail – szorította meg kezemet a fiú.

Azonnal összebarátkoztunk Iszmaillal, aki mosolygós és szívélyes volt. Tengerparti sétánk után versenyt úsztunk, majd a fiú meghívott vendégségbe, bemutatott szüleinek és testvéreinek, akik összesen nyolcan voltak. Ebédre különleges és finom ételeket ettünk, amilyeneket én még sohasem kóstoltam. Csak újdonsült barátom apja jegyezte meg restelkedve, amikor az asztalra nézett:

– Megfeledkeztetek a sóról.

– Annyira fontos ez? – kérdezte Iszmail. – Csekélységnek tűnik...

A házigazda megcsóválta a fejét:

– Elmondok én nektek, fiúk, egy mesét...

*****************************

EGY KANÁL SÓ

(krími tatár népmese)

Volt egyszer egy padisah s annak három lánya. Az uralkodó a legkisebbet szerette a legjobban, aki szeleburdi, vidám és talpraesett volt. Egyszer a padisah megkérdezte a lányaitól, hogyan szeretik őt.

– Én a világon mindennél jobban szeretlek – mondta a legidősebb lány.

– Nekem te vagy a legdrágább a világon! – válaszolta a középső.

– Jobban szeretlek, apám, mint egy kanál sót! – szólt a legkisebbik.

Nagyon megsértődött és megharagudott a padisah, amikor meghallotta legkedvesebb lánya válaszát. Magához hívatta a fővezírt és megparancsolta neki:

– Aki holnap reggel elsőként lépi át a palota küszöbét, ahhoz adom feleségül a legkisebbik lányomat.

Másnap reggel a palota kapujában megjelent egy szegény legény, tarisznyával a vállán. Elmondták neki, hogyan rendelkezett a padisah, és bárhogyan ellenkezett a legkisebbik lány, férjhez kellett mennie a szegény legényhez, majd kiűzték őket a palotából.

A szegény legény hazavitte fiatal feleségét omladozó házába, elé tett egy csupor vizet, és száraz kenyérrel kínálta. Ám a fiatalasszony nem esett kétségbe. Elővette zsebéből az erszényét, és mondta a férjének, hogy vegyen neki a piacon egy szövőszéket, pamutot és festéket.

Egy hónap múlva a legény egy csodálatosan szép szőnyeget vitt a piacra, amit ifjú felesége szőtt, és egy erszény aranyat kapott érte. Egy kis idő múlva a fiatalok házat építettek, és született egy kisfiuk, aki a padisah nevét kapta.

Amikor a kisfiú felnőtt, az anyja elküldte a palotába a nagyapjához. Az uralkodó örömmel fogadta az unokáját, és nagyon megszerette őt. Egyszer a kisfiú megkérdezte tőle, miért nem látogat el soha hozzájuk.

– Azért, mert nem tudtok úgy fogadni engem, ahogyan egy padisahot illik. Hiszen én nem mehetek hozzátok egyedül. Velem jönnek vezírjeim, udvaroncaim, testőreim...

A kisfiú mindenről beszámolt az anyjának. Az anyja meg azt mondja neki:

– Eredj, mondd meg a nagyapádnak, hogy akármilyen nagyszámú kísérettel jön, mindenkit kellő tisztelettel fogadok és illendően megvendégelek.

Az uralkodó nagyon megörült a válasznak, és megparancsolta a fővezírnek, hogy készülődjön, mert látogatóba mennek a legkisebbik lányához.

A legkisebbik lány negyven fogásból álló ebéddel várta vendégeit. Harminckilencet megsózott, a negyvenedikbe pedig, amelyet az apjának készített, nem tett sót.

A padisah nagyon örült a lányával való találkozásnak. A lány a legelőkelőbb helyre ültette az apját, és a legfinomabb ételt tette elé. Az uralkodó belekóstolt, és csodálkozva nézett a lányára.

– Azért hívtál meg vendégségbe, hogy újra megszégyeníts? – kérdezte sértődötten.

– Miért beszél így, apámuram? – csodálkozott a lány. – Hát hogyan szégyeníthetném meg azt az embert, aki nekem a legdrágább a világon! Csak azt szerettem volna, hogy belássa, milyen drága is lehet egy kanál só.

Az öreg uralkodó megértette, hogy egykor ok nélkül bántotta meg legkedvesebb lányát, mivel nem fogta fel a lánya által mondottak mélyebb értelmét. A padisah bocsánatot kért tőle, országra szóló lakomát csapott, és legkisebbik lányának fiát tette meg örökösévé.

***************************

Nagyon tetszett nekem a mese, csak nem mindent értettem belőle. Ebéd után elhatároztam, hogy kikérdezem Iszmailt.

– Hogy ki a padisah? – kérdezett vissza. – Olyan, mint a király vagy a császár, csak a közel-keleti országokban így nevezik őket.

– A vezír meg olyan lehet, mint egy mai miniszter, igaz?

– Körülbelül.

– Iszmail – szóltam barátomhoz, amikor ismét együtt sétáltunk a tenger partján –, Ukrajnában vándorolva sok különböző nemzetiségű emberrel találkoztam, hát te és néped milyen nemzetiségűek vagytok?

– Mi krími tatárok vagyunk.

– Mesélj a népedről!

– Mi, krími tatárok, Guruljborsócska, ősidők óta a Krímen élünk. Sok nélkülözésen és megpróbáltatáson ment keresztül az én népem, de erősen hisszük, hogy végül minden rendben lesz. – Iszmail szomorúan nézett rám. –Lehet, hogy a te virágod segítségünkre lesz?

– Lehet, de én úgy gondolom, hogy leginkább a barátság, a tisztelet és az egyetértés az, ami segíthet.

– Igazad van, Guruljborsócska. Most jut eszembe, szeretnélek megismertetni a barátommal, a görög Konstantinnal. Itt lakik a közelben a családjával, menjünk el hozzájuk.

****************************

Konstantin családja barátságosan fogadott bennünket. Megkérdeztem új barátomtól:

– Hogyan ismerkedtél meg Iszmaillal?

– Ugyanabba az iskolába járunk. Egyébként, Guruljborsócska, népeink már a ősidők óta együtt éltek a Krímen. Csak aztán jött egy áttelepítés az Azovi-tenger mellé, később pedig már a teljes kitelepítés. Őseinknek sok nehézséget kellett leküzdeniük, hogy megőrizhessék kultúrájukat és hagyományaikat. Hát te mit keresel a nagyvilágban?

Meséltem Konstantinnak a kincsről. Iszmail elmosolyodott:

– Tudod, Guruljborsócska nemcsak a virágot keresi, hanem meséket is gyűjt. Mondj el te is egyet.

– Mesét? – gondolkodott el Konstantin. – Hallgasd meg ezt a nagyon régi mesét, amit még a nagyanyámtól hallottam gyermekkoromban.

*****************************