Az Áldozati Oszlopok 4 страница

Felkeltem, felvettem a lejtőről a félig homokba temetett puskát, felmentem a dombtetőre, körbenéztem, aztán elhatároztam, hogy megkockáztatom: úgy hagyok itt mindent, ahogy van. Összefont karomban vittem a puskát, és Vészsebességbe kapcsolva elindultam, végigcsörtetve az ösvényen, ezerrel vissza a szigetre, bízva a szerencsében és az adrenalinszintemben, hogy nem lépek rossz helyre és nem fogok ott kiterülni többszörös combcsonttöréssel, levegő után kapkodva a fűben. A húzósabb kanyaroknál a puskával egyensúlyoztam ki magam; a fű és a föld is kiszáradt, így nem volt olyan kockázatos a dolog, mint amilyen lehetett volna. Levágtam az egyik kanyart, és átvágtattam az egyik dűnén oda, ahol a közműves csővezeték, amelyik a vizet és az áramot viszi a házhoz, előbújik a földből és átvezet a patak fölött. Átugrottam a kerítés vasdárdái fölött, páros lábbal landolva a betonra, aztán végigfutottam a cső keskeny tetején és leugrottam a sziget földjére.

A házhoz érve rögtön a szerszámos pajtához mentem. Leraktam a fegyvert, ellenőriztem a Harci Táska tartalmát, átvetettem a szíját a fejemen, és gyorsan megkötöttem a madzagját a derekamon. Újra bezártam a pajtát, és futólépésben mentem vissza a hídig, miközben próbáltam újra rendesen lélegezni. Ahogy elértem a híd közepét és átjutottam a keskeny kapun, sprintelésre váltottam.

A Nyulas Réten minden úgy volt, ahogy hagytam – a nyúl ott feküdt megfojtva és a tönkrement csúzliba gabalyodva, a homok feltúrva ott, ahol földet értem. A fű és a sok virág még mindig hullámzott a szélben; állatoknak nyoma sem volt, még a sirályok sem fedezték fel a dögöt. Azonnal munkához láttam.

Először egy húszcentis villanyvezeték-bombát vettem ki a Harci Táskából. Csináltam egy bemetszést a nyúl végbelénél. Ellenőriztem, hogy a bomba rendben van-e, főleg hogy a robbanókeverék fehér kristályai szárazak legyenek, aztán egy műanyag szívószálból készített gyutacsot és egy adag robbanóanyagot illesztettem a fekete csőbe fúrt lyuk köré, és mindent gondosan betekertem szigetelőszalaggal. Az egészet bedugtam a még mindig meleg nyúl végbelébe, és otthagytam az állatot, félig ülő helyzetben, a patakparti lejtőben nyíló üregek felé fordítva. Aztán elővettem néhány kisebb bombát, és elhelyeztem őket a nyúlüregekben, addig tiporva az alagutak bejáratának tetejét, amíg be nem omlottak, és csak a szívószál-gyutacsok vége látszott ki. Megtöltöttem a műanyag mosogatószeres flakont, és meggyújtottam a gyújtózsinórt; otthagytam a lejtő tetején, ahol a legtöbb üreg volt, aztán visszamentem az első eltorlaszolt lyukhoz, és eldobható öngyújtómmal meggyújtottam a gyutacsot. Az égett műanyag szaga bevette magát az orromba, és az égő keverék lángjának fénye még ott táncolt a szememben, ahogy a következő lyukhoz siettem, közben az órámra pillantva. Hat kisebb bombát helyeztem el, és negyven másodperc alatt mindegyiket meggyújtottam.

Ott ültem az üregek fölött a patakpartra néző lejtő csúcsán, a lángszóró gyújtózsinórja halványan égett a napfényben, amikor, alig több mint egy perc múlva, felrobbant az első alagút. A nadrágomon keresztül is érzékeltem a rengést, és elvigyorodtam. A többi is gyorsan felrobbant; a bombák szájánál elhelyezett töltet füstje valamivel mindig hamarabb tört elő a füstölgő földből, mint a fő robbanótöltet. A kirobbanó föld szétszóródott a Nyulak Rétjén, és az elfojtott robbanások tompa morajlással végighullámzottak a levegőben. Ezen elmosolyodtam. Igazából nem is volt olyan hangos. Otthon a házban semmit nem lehetett volna hallani. A bombáknak majdnem az összes energiája arra kellett, hogy a földet kifelé, az alagutakban lévő levegőt pedig befelé robbantsák.

Kijöttek az első elkábult nyulak; kettőnek vérzett az orra, tántorogtak, bár máskülönben sértetlennek látszottak; kis híján oldalra dőltek. Ujjamat a műanyag flakon oldalára tettem; kinyomtam belőle egy benzinsugarat úgy, hogy érje az öngyújtó kanócát, amit egy alumínium sátorpeceknél fogva a flakon szájától pár centire tartottam. A parányi acélgyűszűben álló kanóccal érintkezve a benzin belobbant, bömbölve hasította a levegőt, és fellángolva ért földet ott, ahol a két nyúl állt. A nyulak lángba borultak és felragyogtak; rohangáltak, botorkáltak és elestek. Miközben az első kettő végre elterült a fűben és ott lángolt a Rét közepe táján, merev lábakkal, mégis rángatózva, sercegve a szélben, körülnéztem, hogy nincsenek-e többen. A lángszóró száját aprócska, imbolygó lángnyelv nyalta körbe; kifújtam. Megjelent egy másik, kisebb termetű nyúl. Eltaláltam a lángcsóvával, mire lőtávolon kívülre iszkolt, a víz felé igyekezett, a domb mellé, amelyen a vérszomjas nyúl nekem rontott. Beletúrtam a Harci Táskába, kivettem a légpisztolyt, ugyanazzal a mozdulattal húztam fel a kakast és tüzeltem. Elhibáztam, és a nyúl, füstcsíkot húzva maga után, eltűnt a domb mögött.

Még három nyulat kaptam el a lángszóróval, mielőtt befejeztem. Utoljára még ráirányítottam a lángoló benzinsugarat a baknyúlra, amely még mindig ott ült, kitömve, holtan és vértől csöpögve a Rét bejáratánál. A tűz mindent elborított körülötte, a nyúl eltűnt a hullámzó narancsszínben és a fodrozódó feketében. Pár pillanat múlva lángra kapott a gyutacs, és vagy tíz másodperccel később az egész lángtenger berobbant, valami fekete és füstölgő dolgot lökve ki a késő délutáni levegőbe, a darabjait szétszórva körben a Réten. A robbanás, amely sokkal hangosabb volt, mint az alagutaké, meg egyébként sem volt semmi, ami letompította volna, úgy hasított végig a dűnéken, mint egy ostorcsapás; még én is hátrahőköltem egy kicsit, és csengeni kezdett a fülem.

Akármi maradt is meg a baknyúlból, jóval a hátam mögött ért földet. Követtem az égett hús szagát oda, ahol feküdt. A fej maradt meg legjobban, volt még egy mocskos gerincmaradvány meg néhány bordacsonk, és a bőrnek nagyjából a fele. Fogcsikorgatva felvettem a még meleg maradványt, visszavittem, és a lejtős part tetejéről odahajítottam a Rétre.

Álltam a rézsútosan ömlő napfényben, amely jó meleg és sárga volt körülöttem; a szél megperzselt hús és fű szagát hozta, az üregekből és a tetemekből füst szállt az ég felé, szürkén és feketén; a lángszóró, amely ott hevert, ahol hagytam, az el nem égett, szivárgó benzin édes szagát árasztotta. Mély lélegzetet vettem.

A maradék benzinnel még befújtam a homokban heverő csúzlit és a lángszóró elhasznált flakonját, és meggyújtottam őket. Törökülésben ültem közvetlenül a felcsapó lángok mellett, a széllel szembeni oldalról bámultam őket, amíg el nem hamvadtak, és csak a Fekete Romboló fémrésze maradt ott; aztán fogtam a kormos vázat, és oda temettem el, ahol elpusztult, a domb tövébe. A dombnak ezentúl neve is lesz: A Fekete Romboló Dombja.

A tűz már mindenütt kialudt; a fű túl nedvdús és zsenge volt ahhoz, hogy lángra kapjon. Nem mintha érdekelt volna, ha leég az egész. Felötlött bennem, hogy felgyújtom a sünzanótbokrokat, de mindig olyan derűs látványt nyújtottak, amikor virágba borultak, meg jobb szaguk is volt így, mint égetten, ezért aztán mégsem tettem meg. Úgy döntöttem, egy napra épp elég felfordulást okoztam. Megbosszultam a csúzlit, megaláztam és beszennyeztem a baknyulat – vagy amit jelentett, talán a szellemét –, móresre tanítottam, és jól éreztem magam. Ha a légpuska működik, ha nem került homok a nézőkéjébe vagy máshova, ahonnan nehéz lenne kitisztítani, akkor majdnem megérte a dolog. A Hadügy költségvetése kibír egy újabb csúzlit; az íjpuskámnak még vagy egy hétig várnia kell a sorára.

Bensőmben ezzel a csodás, jóllakott érzéssel összepakoltam a Harci Táskát, és kimerülten hazamentem. Közben azon járt az eszem, ami történt, próbáltam választ találni a miértekre, végiggondoltam, hogy mit tanulhatok és milyen jeleket olvashatok ki belőle.

Hazafelé menet belebotlottam a nyúlba, amelyikről azt hittem, hogy elmenekült: ott feküdt közvetlenül a patak tisztán csillogó vize mellett, megfeketedve, kicsavarodott végtagokkal, valami bizarr, kitekert, kuporgó testhelyzetbe merevedve. Halott szeme vádlón meredt rám, ahogy elmentem mellette.

Nagyot rúgtam belé; csobbant a vízben.

A másik meghalt nagybátyámat Harmsworth Stowe-nak hívták. Ő csak félig volt a nagybátyám, Eric halott anyjának ágáról. Üzletember volt Belfastban; ő és a felesége hároméves korától kezdve majdnem négy évig nevelték Ericet. Harmsworth végül megölte magát a villanyfúróval és egy negyedhüvelykes fúrófejjel. Oldalról fúrt be a koponyájába, majd, miután látta, hogy még életben van, bár erős fájdalmai vannak, beült az autóba, és egy közeli kórházba hajtott, ahol később meghalt. Tulajdonképpen nem kizárt, hogy nekem is van valami közöm a halálához, amely pont egy évvel azután történt, hogy a Stowe házaspár elvesztette egyetlen gyermekét, Esmereldát. Noha szülei nem tudtak róla – ha már itt tartunk, senki más nem tudott róla –, ő volt az egyik áldozatom.

Aznap éjjel az ágyamban feküdtem, vártam, hogy apám hazajöjjön, vagy hogy megszólaljon a telefon, miközben azon gondolkoztam, ami aznap történt. Lehet, hogy a nagy baknyúl a Réten kívülről jött, valami vadállat, ami beszabadult az üregek közé, az itteni nyulak az ő rémuralma alatt senyvedtek, kinevezte magát vezérnek, de aztán mégis pusztulnia kellett, amikor összehozta a sorsa egy felsőbb lénnyel, akinek mibenlétét képtelen volt felfogni.

Egy dolog biztos: Jel volt. Efelől meg voltam győződve. Az egész durva jelenetnek jelentenie kell valamit. Első gondolatom nyilván az lett volna, hogy az egésznek van valami köze a Gyár által megjósolt tűzhöz, de valahol mélyen tudtam, hogy igazából nem erről van szó, és hogy lesz még folytatás. Az egész dolog Jel volt, nemcsak a megölt nyúl váratlan vadsága, hanem a saját dühödt, szinte tébolyult reakcióm, és az ártatlan nyulak sorsa, akik áldozatul estek haragomnak.

De nemcsak a jövőre, hanem a múltra nézve is jelentett valamit. Amikor először gyilkoltam, az azért volt, mert nyulak lelték halálukat a tűzben; a tűzhalál ráadásul egy olyan lángszóró szájából érte őket, amely szinte pont ugyanolyan volt, mint az, amelyikkel bosszút álltam a nyúltelepen. Túl sok volt ez az egész, túlságosan tökéletes a hasonlóság. Az események gyorsabban és alattomosabban rendeződnek formába, mint ahogy vártam. Az a veszély fenyegetett, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. A Nyulak Rétje – ez az állítólag boldog vadászmező – megmutatta, hogy ez igenis megtörténhet.

Akár kicsik, akár nagyobbak, a mintázatok sohasem hazudnak; a Gyár megtanított rá, hogy figyeljek oda rájuk és tiszteljem őket.

Akkor öltem először; azért tettem, amit az unokatestvérem, Blyth Cauldhame művelt a nyulainkkal, Eric és az én nyulaimmal. Eric találta ki elsőnek a Lángszórót, ami épp a biciklitárolóban volt (ez most az én szerszámos pajtám), amikor az unokatestvérünk, aki azért jött, hogy a szüleivel együtt nálunk töltse a hétvégét, úgy gondolta, jó hecc volna belehajtani Eric biciklijével a lágy iszapba a sziget déli végén. Így is tett, miközben Eric és én kint voltunk sárkányt eregetni. Aztán hazajött, és megtöltötte benzinnel a Lángszórót. Ott ült vele a hátsó kertben, a szélben lobogó száradó ruha elrejtette a nappali ablakai elől (odabent voltak a szülei az apánkkal); belobbantotta a lángot, és befújta vele mindkét nyúlketrecet, szénné égetve a mi összes kis kedvencünket.

Főleg Eric volt kiborulva. Úgy bőgött, mint egy lány. Én ott helyben meg akartam ölni Blythe-t; nekem nem volt elég a verés, amit az apjától, apám testvérétől, Jamestől kapott; túl kevés ez azért, amit az én bátyámmal, Erickel tett. Eric vigasztalhatatlan volt, szinte eszét vesztette a fájdalomtól, főleg mivel az eszköz, amit Blyth használt a nyuszik elpusztítására, az ő műve volt. Mindig érzelgős volt egy kicsit, mindig ő volt kettőnk közül az érzékeny, okos gyerek; addig a csúnya esetig mindenki azt hitte, sokra viszi. Mindenesetre akkor született meg a Koponyák Földje: az a nagy dűne a ház mögött, amelyet részben belepett a föld, s ahová a háziállatainkat temettük, ha meghaltak. A megégett nyulakkal alapítottuk. Vén Saul akkor már ott feküdt, de az csak amolyan egyszeri dolog volt.

Senkinek, még Ericnek sem szóltam semmit arról, hogy mit tervezek Blyth-szal. Már akkor, gyerekességemben is bölcs voltam; ez ötéves koromban történt, amikor a gyerekek folyton azt mondogatják a szüleiknek meg a barátaiknak, mennyire utálják őket, meg hogy a halálukat kívánják. Én tartottam a számat.

Amikor a következő évben Blyth visszajött, még utálatosabb volt, mint korábban, miután térde fölött le kellett vágni az egyik lábát egy közúti baleset miatt (a másik fiú, akivel azt játszották, hogy át tudnak-e szaladni az úton az autók előtt, meghalt). Blyth nehezen viselte a fogyatékosságát; tízéves volt, és nagyon eleven. Megpróbált úgy tenni, mintha az a ronda rózsaszín dolog, amit magára kellett csatolnia, a világon sem volna, mintha semmi köze nem lett volna hozzá. Biciklizni még éppen tudott valahogy, és szeretett birkózni meg focizni; általában kapus volt. Én akkor még csak hatéves voltam, és bár Blyth tudta, hogy sokkal fiatalabb koromban volt valami kis balesetem, az ő szemében úgy tűnhetett, kettőnk közül ő a kevésbé épkézláb. Roppant örömét lelte abban, ha ide-oda dobált, birkózott velem, az öklével csépelt vagy rugdosott. Vagy egy hétig meggyőzően alakítottam a szerepemet, mintha önként és dalolva részt vennék a vadulásban, mintha kimondhatatlanul élvezném; közben azon gondolkoztam, mit tehetnék az unokatestvéremmel.

Akkoriban még az öcsém, Paul is élt. Neki, Ericnek és nekem az volt a feladatunk, hogy szórakoztassuk Blyth-t. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, elvittük Blyth-t a legkedvesebb helyeinkre, engedtük, hogy játsszon a kedvenc játékainkkal, és még játszottunk is vele. Néha még Ericnek meg nekem kellett visszafognunk, például amikor meg akarta nézni, hogy a kis Paul vajon elsüllyed-e, ha bedobjuk a vízbe, vagy amikor ki akart vágni egy fát és a porteneili vonat útjában rátenni a sínekre, de többnyire meglepően jól kijöttünk egymással, még akkor is, ha fájó volt látni, hogy Eric, aki egyidős vele, szemmel láthatóan tart tőle.

Aztán egy napon, egy forró és rovarzümmögéses napon, amikor könnyű szellő fújt a tenger felől, mindannyian ott feküdtünk a fűben egy kis lapályon, közvetlenül a ház déli oldalán. Paul és Blyth elaludtak, Eric fejét a kezén nyugtatva álmosan bámult felfelé a fénylő kékségbe. Blyth lecsatolta az üreges műanyag lábat, amely ott feküdt a földön, összegabalyodva a szíjaival meg a hosszabb fűszálakkal. Figyeltem, ahogy Eric lassan álomba merül, feje lágyan oldalra billen, a szeme becsukódik. Felkeltem és sétálni indultam; a Bunkernál kötöttem ki. A Bunker még nem tett szert arra a fontos szerepre, amit későbbi életemben játszott, bár már akkoriban is kedveltem azt a helyet, otthon éreztem magam hűvös sötétjében. Kisebbfajta régi betonerődítmény volt, amely közvetlenül a háború előtt épült, s amelyből a háború alatt géppuska vigyázta a folyótorkolatot; úgy meredt elő a homokból, mint egy nagy szürke fog. Beléptem, és ott találtam a kígyót. Egy viperát. Jó sokáig nem is vettem észre, mert egy régi, korhadt kerítéslécet dugdostam ki a lőréseken; azt játszottam, hogy az a géppuska, és a képzeletbeli hajókat lövi. Csak amikor ezzel végeztem és a sarokba mentem pisilni, akkor néztem oda a másik sarokba, ahol rozsdás fémkannák és régi üvegek hevertek rakáson; akkor láttam meg az alvó kígyó cikcakkos csíkjait.

Szinte azonnal eldöntöttem, mit teszek. Nesztelenül kimentem, és kerestem egy megfelelő alakú fadarabot az uszadék között; aztán visszamentem a Bunkerba, a fadarabbal a nyakánál fogva felemeltem a kígyót, és úgy ahogy volt, egy csomóban belegyömöszöltem az első kezem ügyébe eső rozsdás kannába, amelyiknek még megvolt a teteje.

Azt hiszem, a kígyó fel sem ébredt igazán, amikor megfogtam, és vigyáztam, hogy ne rázkódjon nagyon, miközben rohantam vissza oda, ahol Blyth a fivéreimmel feküdt a fűben. Eric közben a másik oldalára fordult, egyik keze a feje alatt, a másik a szemén. Szája résnyire kinyílt, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Paul összegömbölyödve, mozdulatlanul aludt a napon, Blyth pedig a hasán feküdt, két kezével az arcát támasztva; bal lábának csonkja úgy éktelenkedett elő a rövidnadrágjából, mint valami óriási erekció. Sötét árnyékot vetve a még mindig a kezemben szorongatott kannára, közelebb mentem. Vagy ötven méterre volt tőlünk a ház ablaktalan oromfala. A hátsó kertben ernyedten csüngtek a fehér lepedők. Vadul kalapált a szívem; megnyaltam a szám szélét.

Leültem Blyth mellé, közben vigyázva, nehogy az árnyékom rávetüljön az arcára. Egyik fülemet a kanna oldalához szorítottam. Úgy hallottam és úgy is éreztem, hogy a kígyó nem mozdul. Felvettem Blyth műlábát, amely mögötte, a derekánál feljebb hevert a füvön, Blyth árnyékában. Levettem a kanna tetejét, miközben felemeltem a lábat, és odacsúsztattam a nyílás elé. Aztán a kannát lassan a föld felé fordítottam, a lábat meg felfelé, úgyhogy most már a kanna volt a láb fölött. Megráztam, és éreztem, ahogy a kígyó beleesik a műláb üregébe. Először nem volt ínyére a dolog: ahogy verítékezve tartottam, egyre csak izgett-mozgott, verte magát a műanyaghoz meg a kanna nyakához. Hallgattam a rovarok zümmögését, a fű susogását, bámultam a mozdulatlanul és némán fekvő Blyth-t, ahogy sötét haját időről időre felborzolta a szél. Remegett a kezem, az izzadság a szemembe csorgott.

A kígyó abbahagyta a fészkelődést. Tartottam még egy ideig, miközben újra a ház felé pillantottam. Aztán megdöntöttem a műlábat és a kannát, amíg a láb ugyanolyan szögben hevert a füvön, mint korábban. Az utolsó pillanatban óvatosan elvettem a kannát. Nem történt semmi. A kígyó még mindig a műláb belsejében volt, és még csak nem is láttam. Felkeltem, hátrálva odamentem a legközelebbi dűnéhez, jó messzire átdobtam fölötte a kannát, aztán visszajöttem, lefeküdtem oda, ahol korábban voltam, és behunytam a szemem.

Elsőnek Eric ébredt föl, aztán én is kinyitottam a szemem, mint aki még álmos; felébresztettük a kis Pault és az unokatestvérünket. Blyth még azt a szívességet is megtette, hogy ő maga javasolta a focit, nem nekem kellett mondanom. Eric, Paul és én összeraktuk a kapufákat, miközben Blyth nagy sietve felcsatolta a lábát.

Senki nem gyanakodott. Az első pillanatoktól kezdve, amikor fivéreimmel ott álltunk és hitetlenkedve bámultuk az ordítva ugráló és a műlába felé kapkodó Blyth-t, egészen Blyth szüleinek könnyes búcsúzásáig és a jegyzőkönyvig, amelyet Diggs vett föl (egy rövidhír megjelent az Invernessi Hírmondóban is, amelyet később az eset különleges volta miatt néhány londoni bulvárlap is átvett), még csak fel sem vetette senki, hogy esetleg nem tragikus és kissé bizarr balesetről van szó. Csak én tudtam az igazat.

Ericnek sem mondtam meg. Őt megdöbbentette, ami történt, és őszintén sajnálta Blyth-t meg a szüleit. Én csak annyit mondtam, hogy szerintem ez Isten büntetése, hogy Blyth-nek először le kellett vágni a lábát, aztán épp a protézise lett a végzet eszköze. És az egész a nyulak miatt. Eric, aki akkoriban épp vallásos korszakában volt, amit, azt hiszem, bizonyos fokig én is utánoztam, úgy vélte, rettenetes dolog ilyesmit mondani; Isten nem ilyen. Én azt mondtam, az, amelyikben én hiszek, igenis, ilyen.