Invázió az űrből

Mielőtt rájöttem, hogy a madarak alkalmi szövetségeseim, igen barátságtalan dolgokat műveltem velük: csalival vadásztam rájuk, lelőttem őket, apálykor odakötöztem őket rövid póznákhoz, elektromosan detonálható bombákat tettem a fészkük alá, meg ilyenek.

A kedvenc játékom az volt, amikor csali és háló segítségével elfogtam két madarat, és egymáshoz kötöztem őket. Általában sirályok voltak; narancsszínű horgászzsinórt kötöztem mindkettőnek az egyik lábára, aztán letelepedtem egy dűnén és figyeltem. Előfordult, hogy egy sirályt meg egy varjút kötöztem össze, de akár ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, akár nem, hamar rájöttek, hogy nem tudnak rendesen repülni – noha a madzag elvileg elég hosszú volt –, és végül (néhány kacagtatóan ügyetlen akrobatikai mutatványt követően) egymásnak estek.

A két madár közül a túlélő – amelyik többnyire maga is megsebesült – akkor sem volt sokkal szívderítőbb helyzetben, amikor a másik már nem élt, és eleven ellenfél helyett súlyos tetem lógott koloncként a lábán. Láttam olyan elszánt túlélőket, amelyek csőrükkel lecsípték legyőzött ellenfelük lábát, de legtöbbjük képtelen volt rá, vagy eszébe sem jutott, és reggelre a patkányok zsákmánya lett.

Voltak másféle játékaim is, de ezt mindig is érettebb leleményeim között tartottam számon, valamilyen értelemben szimbolikusnak tekintve, amelyben szerencsésen keveredik az érzéketlenség és az irónia.

Egy madár leszarta Sódert, ahogy kedden reggel a város felé bicikliztem az úton. Megálltam, dühösen meregettem a szemem a köröző sirályokra meg néhány énekesrigóra, aztán szedtem egy kis füvet, és letöröltem a sárgásfehér csulát az elülső sárhányóról. Napos, tiszta idő volt, könnyű szellő fújdogált. Az elkövetkező néhány napra is jó volt az előrejelzés, és reméltem, a jó idő kitart Eric érkezéséig.

A Cauldhame Arms elegánsabbik termében együtt ebédeltem Jamievel, aztán az egyik gépen játszottunk.

– Ha tényleg olyan dilis, kíváncsi vagyok, miért nem kapták el még mindig – mondta Jamie.

– Mondtam már: dilis, de nagyon ravasz. Nem buta. Mindig nagyon okos volt, már a legelejétől. Nagyon hamar tudott olvasni, az összes rokon meg nagybácsi meg nagynéni ott sopánkodott, nyomták, hogy „Ajjaj, manapság a fiatalok is milyen öregek", meg ilyeneket, még mielőtt megszülettem.

– De attól még őrült.

– Ezt mondják ők, de én nem tudom.

– Na és a kutyák? Meg a férgek?

– Na jó, elismerem, az tényleg elég eszement dolog, de néha azt hiszem, hogy akar vele valamit, hogy nem is igazán őrült. Talán csak elege lett abból, hogy mindig normálisan viselkedjen, és elhatározta, hogy inkább flúgosan fog viselkedni, aztán végül bevitték, mert túl messzire ment.

– És teljesen ki van bukva rájuk – vigyorgott Jamie, és felhörpintette a sörét, miközben én ide-oda cikázó és tiritarka űrhajókat semmisítettem meg a képernyőn. Felnevettem.

– Ja, az lehet. De igazából nem tudom. Lehet, hogy tényleg őrült. Lehet, hogy én vagyok őrült. Talán mindenki az. Legalábbis a családomban.

– Na, ez egész érdekes.

Rápillantottam, aztán elmosolyodtam.

– Néha eszembe jut. Apám különc... és azt hiszem, én is az vagyok. – Vállat vontam, és megint a csillagközi háborúra összpontosítottam. – De engem nem zavar. Van egy csomó sokkal flúgosabb ember a környéken.

Jamie egy darabig csendben ült, miközben egymás után tüntettem el a képernyőről a köröző, szirénázó űrhajókat. Végül aztán vége szakadt a szerencsés sorozatnak, és ők kaptak el engem. Felvettem a sörömet, és Jamie telepedett oda az ülésre, hogy elintézzen néhány rikító színekben pompázó köteléket. A feje tetejét néztem, miközben belemelegedett. Már kopaszodott, pedig tudtam, hogy csak huszonhárom éves. Megint egy bábfigurára emlékeztetett az aránytalanul nagy fejével, a csökött kis karjával, meg azzal, ahogy keze-lába rángatózott, miközben nyomogatta a „Tűz" gombot, és a joysticket ütögette a manőverezéshez.

– Aha – mondta kis idő múlva, még mindig a támadó flottát lőve –, és közülük egy csomóan politikusok meg elnökök meg effélék.

– Mi? – nem tudtam, miről beszél.

– A nálatok is őrültebbekről. Hogy közülük egy csomóan országokat, vallásokat meg hadseregeket vezetnek. A totálkárosok.

– Ja, lehet – feleltem elgondolkozva, fejjel lefelé nézve a képernyőn kibontakozó csatát. – De az is lehet, hogy rajtuk kívül senki más nem igazán normális. Végül is az övék az összes hatalom meg vagyon. Ők kényszerítenek mindenkit, hogy azt tegyék, ami nekik tetszik: mondjuk, hogy haljanak meg a kedvükért, dolgozzanak nekik, juttassák őket a hatalomba, védjék meg őket, fizessenek nekik adót, vegyenek nekik játékokat, és ők fogják túlélni, ha megint lesz egy nagy háború, a bunkerjaikban meg az alagútjaikban. Szóval ha megnézzük a dolgokat, ki meri azt mondani, hogy ők a dilisek, mert nem úgy csinálják a dolgokat, ahogy Mr. Normális szerint kellene csinálni őket? Ha ők is úgy gondolkodnának, mint Mr. Normális, akkor ők lennének Mr. Normális, és valaki más élvezkedne helyettük.

– A természetes kiválasztódás. Az marad életben, aki a legtalpraesettebb.

– Ja.

– Az marad életben, aki a... – Jamie szisszenve szívta be a levegőt, és olyan erővel rántott egyet a joysticken, hogy majdnem leesett az ülésről, de aztán sikerült kicseleznie a cikázó sárga villámokat, amelyek beszorították a képernyő egyik sarkába – aki a legszemetebb. – Megint felnézett rám, és elvigyorodott, mielőtt visszagörnyedt a gombok fölé. Kortyoltam egyet és bólintottam.

– Így is mondhatjuk. Ha a legszemetebbek maradnak életben, akkor az nekünk elég szar ügy.

– Ez a „nekünk" pedig azt jelenti, hogy mi vagyunk Mr. Normális – mondta Jamie.

– Ja. Mi vagy mindenki. Az egész faj. Ha tényleg olyan gonoszak és idióták vagyunk, hogy bevetjük egymás ellen azokat a nagyszerű hidrogénbombákat meg neutronbombákat, akkor lehet, hogy jobb, ha kiirtjuk magunkat, mielőtt még kimegyünk a világűrbe, és más fajokkal is mindenféle szörnyűséget művelünk.

– Úgy érted, mi foglaljuk majd el a világűrt?

– Naná! – nevettem, és visszahuppantam a székemre. – Ez az! Ez a nekünk való! – megint felnevettem, odatettem az ujjamat a képernyőre egy csomó alakzatba rendeződött piros meg zöld csapkodó valami fölé, épp amikor egyikük kivált a főcsapatból és zuhanórepülésbe kezdett, miközben Jamie űrhajójára tüzelt; a lövések célt tévesztettek, de az egyik zöld szárny eltalálta a hajót, amely sárga és vörös szikraesőt szórva robbant szét.

– Bassza meg – mondta Jamie hátradőlve. Megcsóválta a fejét. Előrehajoltam, és vártam, hogy megjelenjen az én űrhajóm.

A három sörtől becsíptem egy kicsit, és fütyörészve bicikliztem vissza a szigetre. Mindig is élveztem az ebédnél folytatott dumapartikat Jamievel. Akkor is beszélgetünk néha, ha szombat esténként találkozunk, de amikor játszanak a zenekarok, egy szót sem lehet hallani, később meg vagy ahhoz vagyok túl részeg, hogy beszélgessek, vagy ahhoz, hogy utána emlékezzek rá, miről volt szó. Ami, ha jobban belegondolok, nem is olyan nagy tragédia, tekintettel arra, hogy egyébként egész normális emberek is zöldségeket beszélő, faragatlan, önfejű és fellengzős gyengeelméjűekké válnak, amikor a vérükben az alkoholmolekulák száma meghaladja a neuronokét, vagy mit tudom én. Szerencsére ezt csak az veszi észre, aki józan marad, így aztán ez a megoldás egyszerre kellemes (legalábbis pillanatnyilag) és kézenfekvő.

Amikor hazaértem, apám a ház előtti kertben egy strandszékben aludt. Leraktam a biciklit a pajtában, és az ajtóból néztem apámat egy ideig, olyan testhelyzetben, hogy ha véletlenül felébred, úgy tűnjön, mintha épp most hajtanám be az ajtót. A feje kicsit félrebillent, az én irányomban, szája résnyire nyitva. Napszemüveget viselt, de keresztülláttam rajta; láttam a csukott szemét.

Pisilnem kellett, így nem néztem nagyon sokáig. Nem mintha bármi különleges okom lett volna rá, hogy nézzem; egyszerűen jólesett. Jólesett tudni, hogy én látom őt, ő pedig nem lát engem, hogy én éber vagyok és tudatos, ő pedig nem.

Bementem a házba.

***

A hétfőt azzal töltöttem, hogy miután futólag ellenőriztem az Oszlopokat, bizonyos javításokat és újításokat végeztem el a Gyáron. Egész délután dolgoztam, amíg bele nem fájdult a szemem, és apámnak kellett felkiabálnia, hogy menjek le vacsorázni.

Este esett, úgyhogy otthon maradtam, és tévét néztem. Korán lefeküdtem. Eric nem telefonált.

Miután kiürítettem magamból a kocsmában megivott sörnek kábé a felét, felmentem, hogy még egyszer ránézzek a Gyárra. Amikor felmásztam a padlásra, amely csupa napfény és melegség volt, a levegőt pedig régi és érdekes könyvek illata árasztotta el, elhatároztam, hogy kicsit kitakarítok.

A régi játékokat dobozokba rendeztem, újra felállítottam néhány összetekert szőnyeget és tapétatekercset, visszatűztem pár térképet a ferde szögben dőlő tető belső oldalára, elraktam néhány szerszámot meg egyéb apróságokat, amiket a Gyár javításához használtam, és feltöltöttem a Gyárnak azokat a részlegeit, amelyeket fel kellett tölteni.

Pakolás közben néhány érdekes dologra bukkantam: egy házi készítésű asztrolábra, amit én faragtam ki, egy dobozra, amelyben Bizánc védelmi rendszerének kicsinyített mása volt összehajtogatva, a távírópóznákon használt szigetelésekből összeállított gyűjteményem maradványaira, meg néhány noteszra még abból az időből, amikor apám franciára tanított. Ahogy lapozgattam őket, nem találtam nyilvánvaló hazugságokat: nem káromkodásokra tanított meg ahelyett, hogy „Bocsásson meg" vagy „Meg tudná mondani, kérem, merre van a vasútállomás?", pedig azt hittem, a csábítás szinte ellenállhatatlan lehetett számára.

Befejeztem a rendcsinálást; tüsszentettem néhányszor, ahogy az aranyló teret megtöltötték a csillámló porszemcsék. Még egyszer végignéztem a felújított Gyárat, csak mert szeretem nézni, és pepecselni vele, és megérinteni, és hozzápiszkálni valamelyik kapcsolójához vagy nyílásához, vagy más fortélyaihoz. Végül aztán csak rászántam magam, hogy otthagyjam, erőt merítve abból, hogy nemsokára úgyis komoly használatban lesz. Délután fogok egy friss darazsat másnap reggelre. Még egyszer ki akartam faggatni a Gyárat, mielőtt Eric ideér; többet akartam tudni arról, mi fog történni.

Kicsit persze kockázatos volt kétszer feltenni ugyanazt a kérdést, de úgy éreztem, a kivételes körülmények indokolttá teszik, meg hát végül is az én Gyáram.

Gond nélkül megszereztem a darazsat. Többé-kevésbe belesétált a szertartásokhoz használt befőttesüvegbe, amelyet mindig is a Gyár számára szükséges alanyok tárolására használtam. Aznap délután, miközben gátat építettem, az üvegre rátettem a kilyuggatott tetejét, beletettem pár fűszálat meg egy darabka narancshéjat, és a folyópart árnyékába állítottam.

Gürcöltem és izzadtam a késő délutáni és kora esti napfényben, miközben apám lefestett valamit a ház hátsó fertályán, a darázs pedig finoman remegő csápjaival végigtapogatta a befőttesüveg belsejét.

Már félig kész voltam a gáttal – vagyis kicsit elkéstem az ötlettel –, amikor eszembe jutott, hogy csinálhatnék ebből is Robbanógátat, így aztán elindítottam a bukógátat, én pedig az ösvényen elkocogtam a pajtához a Harci Táskáért. Amikor visszaértem, elővettem belőle a legkisebb bombát azok közül, amelyek elektromos detonációra voltak bevezetékezve. A fekete fémköpenybe fúrt lyukból kilógó lecsupaszított drótvégeket összekötöttem a zseblámpa-robbanószerkezet drótjaival, és a bombát becsomagoltam néhány nejlonszatyorba. Aztán a hátuljával előre belenyomtam a főgát alapjába, a vezetékeket végigfektetve a gát mögött, el a feltorlódott vízzel teli medencék mellett, addig, amíg az üvegben mászkáló darázs közelébe értem. Betemettem homokkal a drótokat, hogy természetesebbnek tűnjön, és folytattam a gátépítést.

A gátrendszer végül nagyon nagyra és bonyolultra sikeredett; nem is egy, hanem két falu volt benne, az egyiket két gát fogta közre, a másik az utolsó gát és a tenger között feküdt. Voltak hidak, keskeny utak, egy négytornyú kis vár és két alagút. Épp uzsonnaidő volt, amikor a gyújtószerkezetből kihuzigáltam a maradék drót teljes hosszát, és felköltöztettem a darazsas üveget a közeli dűne tetejére.

Láttam, hogy apám még mindig a nappali ablakainak szegélyét festette. Még emlékszem, milyen mintákat festett régen a ház tenger felé néző homlokzatára; mostanra már fakulásnak indultak, emlékezetem szerint mégis a fű inspirálta művészet figyelemre méltó kisebb remekművei közül valók; nagy, örvénylő forgatagok és mandalák, amelyek úgy szökkentek ide-oda a homlokzaton, mint megannyi technicolor tetoválás, körbefonták az ablakokat és átíveltek az ajtók felett. Apám hippikorszakának ereklyéi voltak; mára lekoptak, eltűntek, elmosta őket az eső, a szél és a napfény. Csak a körvonalak látszanak még nagyon halványan, és itt-ott valódi színek szeszélyes foltjai, mint a hámló bőr.

Felnyitottam a robbanószerkezetet, benyomtam és rögzítettem a henger alakú elemeket, aztán bekapcsoltam a villogót a zseblámpatest felső részén. A külső részhez szigetelőszalaggal rögzített kilencvoltos elemből az áram soros kapcsolással futott végig a drótokon, amelyek onnan indultak, ahol valamikor a villanykörte volt, és a bomba fémköpenyénél végződtek. Valahol a bomba közepén az acélforgácsvatta tompán, majd fényesebben felizzott, olvadni kezdett, a kristályos fehér keverék felrobbant, úgy szakítva át a fémet – pedig rengeteg munkába, erőfeszítésbe és izzadságba került, amíg a legerősebb satuval sikerült meghajlítanom –, mintha papír lenne.

Durr! A főgát eleje felfelé és kifelé robbant; gőz, gáz, víz és homok zavaros keveréke lövellt az ég felé és hullott vissza fröcskölve. A hang kedvemre való volt és tompa; a rengés, amit a nadrágon keresztül is éreztem, épp mielőtt hallottam a durranást, egyszeri volt és erős.

A levegőbe emelkedő homok szétporladva hullt vissza: apró csobbanásokkal csapódott be a vízbe, vagy kis kupacokban ért földet a házakon és az utakon. Az elszabadult víz kiáradt a homokfalba ütött résen át és lezúdult; szívta ki a homokot a hasadék két oldalából, és barna áradatban zubogott le a lejtőn az első falu felé tartva, majd átvágott a falun, összetorlódott a következő gát mögött, visszafordult, elmosva a homokházakat, egy darabban megdöntve a várat és alámosva repedező tornyait. A hidak pillérei beszakadtak, a fa megcsúszott, és egyik oldalon beesett a vízbe, aztán a víz túlcsordult a gáton, amelynek az egész felső részét hamarosan elmosta az első gát mögül még mindig özönlő áradat; a víz nyomását a patak körülbelül ötvenméternyire lévő szakasza szolgáltatta. A vár szétmállott és ledőlt.

Otthagytam az üveget, és lerohantam a dűnéről: ujjongva néztem az áradatot, ahogy végigszáguldott a patakmeder homokfonatos medrén, elsodorta a házakat, végigfolyt az utakon, áttört az alagutakon, majd végül nekicsapódott az utolsó gátnak, amelyet pár pillanat alatt elsodort, hogy újult erővel zúzza össze a második falu házait. Mindenütt szétmállottak a gátak, vízbe dőltek a házak, beomlottak a hidak és az alagutak, és beszakadt a vízpart; gyomromban úgy buzgott fel az izgalom pazar érzése, mint egy hullám, majd a torkomban telepedett le, miközben szinte reszkettem a mámoros örömtől a körös-körül tomboló vizes pusztulás láttán.

Figyeltem, ahogy a drótok kisodródnak az áradat útvonalának egyik oldalára, aztán a vágtató víz előretörő részét néztem, ahogy egyenesen a tenger felé tart a régóta száraz homokon. Leültem azzal a hellyel szemben, ahol az első falu állt, ahol a lomhán mozgó hullámverésben a víz barnán felpúposodott; törökülésben, könyökömet a térdemre támasztva és arcomat két kezem közé fogva vártam, hogy lecsillapodjon a víz vihara. Melegséget és boldogságot éreztem, és enyhe éhséget is.

Végül aztán, amikor a patak majdnem teljesen visszatért a medrébe, és a többórai munkámnak gyakorlatilag nyoma sem volt, észrevettem, amit kerestem: a bomba ezüst és fekete roncsait, amelyek kibelezve és kicsavarodva meredtek elő a homokból pár lépésnyire a tenger felé onnan, ahol a levegőbe röpített gát állt. Nem vettem le a bakancsomat: lábujjhegyen lépkedtem a száraz parton, és a vízbe hajolva az ujjaimra támaszkodtam; a végén már szinte teljesen ki kellett nyújtózkodnom, hogy elérjem a patak közepét. Kipiszkáltam a mederből és óvatosan a számba vettem a kicsipkézett szélű maradványokat, aztán a kezemen araszoltam visszafelé, míg végül hátralendültem és fel tudtam állni.

A Harci Táskából elővett ronggyal letöröltem a majdnem teljesen szétlapult fémdarabot, betettem a bombát a táskába, aztán felvettem a darazsas üveget, és elindultam a házba uzsonnázni; arról a pontról ugrottam át a patakot, ahol a víz korábban a legmagasabbra torlódott.

Életünk csupa jelkép. Minden, amit teszünk, része egy mintának, amelybe nekünk is van némi beleszólásunk. Az erősek maguk csinálják a mintázatokat, és befolyással bírnak másokéra is, míg a gyengék útvonala előre ki van mérve. A gyengéké, a pecheseké és az ostobáké. A Darázsgyár része a mintának, mert része az életnek, és még inkább része a halálnak is. Bonyolult, akárcsak maga az élet, és megvan benne minden összetevő. Azért képes megválaszolni a kérdéseimet, mert minden kérdés kezdet, amely a véget keresi, a Gyár pedig a Végről szól – nem kevesebbről, mint a halálról. Hagyjuk a zsigereket, a pálcákat, a dobókockát, a könyveket, a madarakat, a hangokat meg a többi baromságot; itt van nálam a Gyár, márpedig a Gyár a mostról és a jövőről szól, és nem a múltról.

Aznap éjjel az ágyban fekve tudtam, hogy a Gyár felkészült: készen áll, hogy befogadja a darazsat, amelyik az ágyam mellett álló befőttesüvegben motoszkált. A Gyárra gondoltam odafent a padláson, és vártam, hogy megszólaljon a telefon.

A Darázsgyár gyönyörű, halálos és tökéletes. Legalább nagy vonalakban megmondja majd, mi fog történni, segíteni fog, hogy tudjam, mit kell tennem, és majd ha kikértem a tanácsát, Vén Saul koponyáján keresztül megpróbálok kapcsolatba kerülni Erickel. Végül is testvérek vagyunk, még ha csak féltestvérek is, és mindketten férfiak, még ha én csak félig vagyok is az. Valahol nagyon mélyen megértjük egymást, még akkor is, ha Eric őrült, én meg épelméjű vagyok. Sőt, van közöttünk még egy kapocs, amire korábban nem is gondoltam, de ami most nagyon is jól jöhet: mindketten öltünk már, és mindketten a fejünket használtuk hozzá.

Ekkor eszembe jutott – már nem először –, hogy a férfiak épp erre valók. Mindkét nem számára van valami, amihez különösen jól ért: a nők tudnak életet adni, a férfiak tudnak ölni. Mi vagyunk – tiszteletbeli férfinak tekintem magam – a keményebbik nem. Mi nekiindulunk, áttörünk mindenen, félrelökünk másokat, és elvesszük, amit akarunk. És nem érdekel, hogy én csak a szexuális terminológia metaforikus használatára vagyok képes: csontjaimban, kasztrálatlan csontjaimban érzem. Ericnek válaszolnia kell minderre.

Tizenegy óra volt, aztán tizenkettő és a szokásos időjelzés, úgyhogy kikapcsoltam a rádiót és elaludtam.