Az Áldozati Oszlopok 5 страница

Az a kis földdarab mindenesetre innen kapta a nevét: Kígyóparknak hívják.

Erre gondoltam vissza az ágyamban fekve. Apa még mindig nem jött haza. Lehet, hogy egész éjszakára kimarad. Ez rendkívül szokatlan volna, és fölöttébb aggasztó. Lehet, hogy elütötték, vagy szívrohamot kapott és meghalt.

Mindig meglehetősen kettős módon viszonyultam ahhoz az eshetőséghez, hogy apámmal valami történik, és nincs ez másként ma sem. A halál mindig izgalmas, mindig rádöbbenti az embert, hogy mennyire élő és eleven, hogy mennyire sebezhető, s hogy mekkora mázlista volt, mert mindeddig megúszta; de ha valaki olyan hal meg, aki közel áll hozzánk, az kiváló ürügy arra, hogy az ember egy időre kiforduljon önmagából, és olyasmit tegyen, ami egyébként megbocsáthatatlan lenne. Micsoda élvezet igazán ocsmány módon viselkedni, miközben az ember csak úgy fürdik a nagy együttérzésben!

De azért hiányozna, és azt sem tudom, a törvény mit szólna ahhoz, hogy itt maradjak egyedül. Vajon megkapnám az összes pénzét? Az tök jó lenne; már most megvehetném magamnak a motort, nem kéne rá várni. Jézusom, annyi minden lenne, amit megtehetnék, hogy számba venni sem tudom őket. Mindenesetre nagy változás lenne, és nem biztos, hogy már most készen állok rá.

Éreztem, ahogy sodródom az alvás felé; mindenféle fura dolgokat láttam behunyt szemmel: útvesztőformákat, szétfutó és ismeretlen színeket, aztán fantasztikus épületeket meg űrhajókat meg fegyvereket meg tájakat. Gyakran azt szeretném, ha jobban emlékeznék az álmaimra...

Két évvel azután, hogy megöltem Blyth-t, meggyilkoltam Pault, az öcsémet – de egészen más és jóval alapvetőbb okokból, mint amiért Blyth-t eltettem láb alól –, egy évvel később pedig kinyírtam az unokahúgomat, Esmereldát, többé-kevésbé egy hirtelen ötlettől vezérelve.

Eddig ennyi. Három. Már évek óta nem öltem meg senkit, és nem is tervezem soha többé.

Akkoriban éppen ilyen korszakomat éltem.

A Bunkerban

A legnagyobb ellenségeim a Nők és a Tenger. Ezt a két dolgot utálom. A Nőket azért, mert gyengék, buták, a férfiak árnyékában élnek, és a férfiakhoz képest mindegyik egy nagy semmi, a Tengert pedig azért, mert mindig kiszúr velem: tönkreteszi, amit építek, elmossa, amit otthagyok valahol, eltörli a nyomaimat. Egyébként abban sem vagyok biztos, hogy a Szél nincs benne a dologban.

A Tenger afféle mitológiai ellenség; lelkem mélyén áldozatokat mutatok be neki, egy kicsit tartok tőle, tisztelem, ahogy kell, de összességében egyenrangú félként kezelem. Beleavatkozik a világ menetébe, ahogy én is; mindketten megérdemeljük, hogy féljenek bennünket. A Nők..., nos, ami engem illet, ők egy kissé közelebb vannak a kelleténél. Már azt sem állhatom, ha beteszik a lábukat a szigetre, még Mrs. Clampet sem bírom, aki szombatonként jön, hogy kitakarítson, és hogy elhozza, amire szükségünk van. Vénségesen vén, és szinte nincs is neme, ahogy a nagyon öregeknek és a nagyon fiataloknak nem szokott nemük lenni, de akkor is nő volt valaha, és én ezt kikérem magamnak. Amire nagyon is jó okom van.

Amikor másnap reggel felébredtem, azon tűnődtem, vajon apám hazajött-e. Nem is vacakoltam az öltözködéssel, hanem egyenesen a szobájához mentem. Már épp el akartam fordítani a fogantyút, amikor meghallottam a horkolását, úgyhogy inkább sarkon fordultam, és bementem a fürdőszobába.

A fürdőszobában, miután pisiltem, végigcsináltam a mindennapi tisztálkodási rítusomat. Először lezuhanyoztam. Ha bármely huszonnégy órás időszakot nézünk, a zuhanyozás az egyetlen, amikor leveszem az alsónadrágomat. A koszos gatyát beteszem a szárítószekrényben tárolt szennyes-zsákba. Nagy gonddal zuhanyoztam: a hajammal kezdtem, és a lábujjaimmal meg a lábujjkörmök alatti résszel fejeztem be. Amikor értékes anyagokat kell termelnem, mint például a lábujj körömpiszok vagy a köldökzsír, előfordul, hogy napokig kénytelen vagyok nem zuhanyozni és fürdeni; ezt azért utálom, mert hamar koszosnak érzem magam, és mindenhol viszketek. Az efféle önmegtartóztatásban az az egyetlen elviselhető dolog, hogy utána milyen jó érzés zuhanyozni.

A zuhanyozás után, amikor frissen és élénken megtörölköztem – először kéztörlővel, utána rendes törülközővel –, levágtam a körmömet. Aztán jó alaposan fogat mostam az elektromos fogkefémmel. Ezután jön a borotválkozás. Mindig habbal csinálom, és a legújabb pengét használom (most a duplapengés forgófejű a legmenőbb), ahogy leborotválom az előző napi és éjszakai barna pihéket. Pontos és szakértő mozdulatokkal dolgozom. Mint a mosakodási szertartás többi fázisa, a borotválkozás is előre meghatározott és konkrét rendet követ: minden reggel ugyanannyit húzok a pengével, ugyanolyan hosszan, ugyanabban a sorrendben. Mint mindig, most is éreztem az izgatott bizsergést, ahogy arcom akkurátusan simára nyírt tájait szemléltem.

Zsebkendővel és némi turkálással kitakarítottam az orromat, kezet mostam, elmostam a borotvát, a körömcsipeszt, lemostam a zuhanyozót és a mosdókagylót, kiöblítettem a törlőrongyot, és megfésülködtem. Szerencsére egyetlen pattanás sem volt rajtam, így aztán nem maradt más, csak egy utolsó kézmosás és egy tiszta alsónadrág. Gondosan a helyére tettem mindent, a törülközőket, a borotvát meg minden egyebet, letöröltem a fürdőszobaszekrényem bepárásodott tükörajtaját, és visszamentem a szobámba.

Odabent felhúztam a zoknimat; aznapra zöldet. Aztán felvettem egy zsebes khakiinget. Télen atlétát is vennék alá, rá meg egy zöld katonai pulóvert, de nyáron nem kell. Ezután következett a zöld kordnadrágom, és a világosbarna Kickers bakancs, amiről leszedtem a címkét, ahogy minden más holmimról is: nem vagyok hajlandó senki sétáló hirdetőoszlopa lenni. A kommandós-zubbonyomat, a kést, a táskáimat, a csúzlit és a többi felszerelést levittem magammal a konyhába.

Még mindig korán volt, és lógott az előző nap megjósolt eső lába. Elköltöttem szerény reggelimet, és kész is voltam.

Kiérve az üde és nyirkos reggeli levegőre, szaporán szedtem a lábam, hogy ne fázzak, és hogy körbejárjam a szigetet, még mielőtt elered az eső. A városon túli hegyek felhőbe burkolóztak, és a feltámadó szélben háborgott a tenger. A fűben súlyosan csillogott a harmat; a csukott szirmú virágok mélyen meghajoltak a lecsapódott pára súlya alatt; a köd odatapadt Áldozati Oszlopaimhoz is, olyan volt az összetöppedt fejeken és a parányi, aszott tetemeken, mint az áttetszően csillogó vér.

Két lökhajtásos gép zúgott el sikoltva a sziget fölött: két Jaguar, szorosan egymás mellett vagy száz méter magasan; egy szemvillanás alatt átszelték a szigetet, és már húztak is ki a tenger fölé. Dühösen méregettem őket, aztán mentem a dolgomra. Pár évvel ezelőtt egyszer alaposan rám ijesztett két ilyen gép. A törvényesen engedélyezettnél alacsonyabban repültek fölénk egy bombázási gyakorlat után, ami itt volt nem messze a torkolaton túl, és olyan hirtelen robbantak be a sziget fölé, hogy ijedtemben ugrottam egyet, miközben épp azzal voltam elfoglalva, hogy egy darazsat kicsalogassak a sziget északi végén lévő romos juhakol melletti öreg fatönkből: precíziós munka. A darázs megcsípett.

Rögtön bementem a városba, vettem egy műanyag Jaguar-modellt, még aznap délután össze is szereltem, majd ünnepélyesen felrobbantottam a Bunker tetején egy kis csőbombával. Két héttel később Nairn közelében egy Jaguar a tengerbe csapódott, bár a pilóta időben katapultált. Szeretem azt hinni, hogy az Erő működött, de gyanítom, csupán véletlen egybeesésről van szó; a nagy teljesítményű gépek nagyon gyakran zuhannak le, így nem igazán meglepő, hogy két hét sem telt el a Jaguar szimbolikus és valóságos pusztulása között.

Ott ültem az Iszapos Érre néző, földből emelt töltésen, és almát ettem. Hátammal annak a fiatal fának dőltem, amelyik facsemete korában az Öldöklő volt. Mostanra megnőtt, jóval magasabb volt nálam, de amikor kicsi voltam, és egyforma nagyok voltunk, ez szolgált rögzített parittyaként, amely a sziget déli oldalát védte. Akkor és most is a kiszélesedő érre nézett, meg a kékesszürke iszapra, amelyből kilátszott egy öreg halászhajó szúette roncsa.

Vén Saul Regéje után a csúzlifának más feladatot adtam, és ekkor lett belőle Öldöklő: a hörcsögök, egerek és versenyegerek réme.

Emlékszem, hogy egy öklömnyi követ jóval a patakon túlra tudott repíteni, húsz méterre vagy még messzebb a hullámzó szárazföld belsejébe; ha egyszer ráhangolódtam a fa természetes ritmusára, két másodpercenként tudtam lőni. Hatvanfokos szögben bármit el tudtam találni, attól függően, hogy milyen irányban feszítettem hátra a facsemetét. Nem használtam két másodpercenként élő kisállatot, hetente csak néhányat lőttem ki. Hat hónapig én voltam a porteneili kisállat-kereskedés legjobb kuncsaftja, minden szombaton bementem, hogy vegyek párat ezekből a kis dögökből; nagyjából havonta vettem egy csomag tollaslabdát is a játékboltban. Nem hinném, hogy bárki összerakta volna a kettőt – leszámítva persze engem.

Természetesen az egésznek célja volt; így vagy úgy, de majdnem mindennek, amit csinálok, van valami célja. Vén Saul koponyáját akartam megtalálni.

Az almacsutkát áthajítottam a patak túloldalára; kedvemre való szörcsögéssel toccsant bele a túlpart sarába. Úgy döntöttem, itt az ideje komolyan szétnézni a Bunkerban, és futólépésben indultam el a töltésen, a betonerődítmény felé menet megkerülve a legdélebbi dűnét. Közben megálltam, hogy szemügyre vegyem a partot. Úgy tűnt, nincs semmi érdekes, de nem felejtettem el az előző napi leckét: amikor beleszimatoltam a levegőbe, még úgy látszott, minden a legnagyobb rendben, aztán tíz perc múlva ott fetrengtem a kamikazenyúllal. Így aztán lekocogtam a dűne oldalán, a partra sodort törmelék vonaláig.

Volt ott egy üveg. Nagyon jelentéktelen ellenség, ráadásul üres. Lementem a víz széléig és bedobtam az üveget. Szájával felfelé bukdácsolt a vízen vagy tíz méterre a parttól. A dagály még nem érte el a kavicsot; felvettem egy marékkal, és az üveg felé szórtam. Elég közel volt ahhoz, hogy alulról engedjem el a lövedékeket, a kiválogatott kavicsok pedig nagyjából egyforma nagyságúak voltak, így aztán pontosan tüzeltem: négy kavics olyan közel csobbant, hogy a fröccsenő víz érte az üveget, egy ötödik pedig széttörte az üveg nyakát. Aprócska győzelem volt ez, hiszen az üvegek már jóval régebben döntő vereséget szenvedtek, nem sokkal azután, hogy megtanultam dobni; akkor jöttem rá először, hogy a tenger az ellenségem. Olykor azonban még mindig próbára tette a hatalmamat, most pedig igazán nem voltam olyan hangulatban, hogy szó nélkül hagyjam akár a legkisebb behatolást is a saját területemre.

Az üveg elsüllyedt, én pedig visszatértem a dűnékhez; felkapaszkodtam arra, amelyik félig eltemette a Bunkert, és a távcsővel körülnéztem. Tiszta a levegő; még akkor is, ha az idő egyáltalán nem az. Lementem a Bunkerhoz.

Évekkel ezelőtt megjavítottam az acélajtót: meglazítottam az elrozsdásodott forgópántokat, és kiegyenesítettem a tolózárak csúszósíneit. Elővettem a lakat kulcsát, és kinyitottam az ajtót. Odabent a jól ismert viaszos, égett szag fogadott. Becsuktam az ajtót, nekitámasztottam egy fadarabot, és csak álldogáltam egy darabig, amíg a szemem hozzászokott a félhomályhoz, az agyam pedig a hely hangulatához.

Egy idő után homályosan már ki tudtam venni a tárgyakat a derengésben; a fény beszűrődött a zsákvászondarabokon, amelyek az ablakok gyanánt szolgáló keskeny lőréseket takarták. Levettem a válltáskámat meg a távcsövet, és felakasztottam őket az itt-ott már porladó betonba vert szögekre. Felvettem a konzervdobozt, amelyben a gyufát tartottam, és meggyújtottam a gyertyákat; ahogy sárga lánggal fellobbantak, letérdeltem, és ökölbe szorított kézzel gondolkodni kezdtem. A gyertyaöntő készletet hat vagy hét évvel ezelőtt találtam a lépcső alatti sufniban, és hónapokig kísérleteztem a színekkel és a halmazállapottal, amíg eszembe nem jutott, hogy a viaszt darázsbörtönként használjam. Felnéztem, és láttam, hogy egy darázs feje kandikál ki az oltáron álló gyertyák egyikének tetejéből. Az újonnan meggyújtott, vérvörös, csuklóvastagságú gyertya miniatűr viaszkráterében olyannak tűnt a mozdulatlan láng és az aprócska fej, mint valami ismeretlen játék viaszfigurái. Miközben néztem, a láng, amely csak egy centire volt a darázs viaszba ágyazott fejétől, kiszabadította a faggyúból a két csápot, amelyek egy pillanatra kiegyenesedtek, mielőtt elporladtak volna a lángban. Ahogy a viasz lecsordult róla, a fej füstölögni kezdett, aztán a pernye is lángra kapott, és a darázs teste, mint egy második láng a kráterban, fellobbant és sistergett, mielőtt a tűz a fejétől indulva porrá égette a rovart.

Meggyújtottam a Vén Saul koponyájában álló gyertyát. Ez a lukacsos és sárguló csontgömb ölte meg az összes állatkát, amelyek a patak túlsó partján, az iszapban lelték halálukat. Néztem a füsttel futtatott lángot, amely ott remegett és reszketett, ahol valaha a kutya agya volt; és behunytam a szemem. Megint láttam a Nyulas Rétet, a lángoló testeket, ahogy ugrálnak és megiramodnak. Megint láttam azt, amelyik elmenekült a Rétről, és meghalt, mielőtt a patakhoz ért volna. Láttam a Fekete Rombolót, és felidéztem, hogy pusztult el. Ericre gondoltam; azon tűnődtem, vajon mi lehet a Gyár figyelmeztetése mögött.

Láttam magamat, Frank L. Cauldhame-et, és láttam azt, aki lehettem volna: magas, vékony férfi, erős és határozott, aki a saját útját járja az életben, magabiztosan és eltökélten. Bűzös ragyogás áradt Vén Saul szemgödreiből. Az oltár két oldalán álló gyertyák a koponyafénnyel egyszerre remegtek meg egy beáramló fuvallatban.

Körbejártattam a tekintetem a Bunkerban. Sirályok, nyulak, varjak, egerek, baglyok, vakondok és apró gyíkok levágott feje nézett le rám. Fekete fonalhurkokon lógtak, amelyeket a Bunker falait összekötő zsinegekre függesztettem fel; mögöttük a falakon halvány árnyékok forogtak lomhán. A falak tövében fa- vagy kőtalapzatokról, vagy a tenger által adományozott üvegekről és dobozokról nézett vissza rám a koponyagyűjteményem. A lovak, kutyák, madarak, halak és csavart szarvú juhok sárga agycsontjai mind befelé, Vén Saul felé fordultak; némelyiknek nyitva volt az állkapcsa vagy a csőre, másoknak csukva: a fogak olyanok voltak, mintha behúzott karmok váltak volna láthatóvá. A téglából, fából és betonból emelt oltár jobb oldalán, ahol a gyertyák voltak és a koponya, ott álltak az értékes folyadékokat tartalmazó üvegcséim; balra kis műanyag fiókok tornya emelkedett a magasba: csavarok, alátétek, szögek és horgok tárolására tervezték őket. Mindegyik gyufaskatulyányi rekesz egy halott darázs testét őrizte, amely már megjárta a Darázsgyárat.

Kinyújtott kézzel vettem el jobbról egy nagy konzervdobozt, késemmel felfeszítettem a lezárt tetőt, és a benne talált mokkáskanállal átraktam a dobozban tárolt fehér színű keverék egy részét egy kerek fémtálba, amely az öreg kutyakoponya előtt állt. Aztán kivettem a legrégebbi darázstetemet parányi tálcájáról, és – a tálcát megbillentve – lehullajtottam a fehér szemcsék közé. Visszatettem a helyére a konzervdobozt és a műanyag fiókocskát, és gyufával meggyújtottam a pöttömnyi máglyát.

A cukor és gyomirtó keveréke sisteregve lobbant fel; a heves láng, mint a villám, a bensőmben is végigégett, fejem körül füstfelhők szálltak fel és kavarogtak, visszatartottam a lélegzetemet, szememből folyt a könny. A fellobbanás csak egy másodpercig tartott, a keverék és a darázs már egyetlen forradásos, hólyagos és romos fekete csomó, amely az izzó sárga hőség után hűlni kezdett. Behunytam a szemem, hogy megszemléljem a mintákat, de csak az égő szellemkép maradt, amely úgy halványult, mint az izzás a fémtányéron. Rövid ideig még a retinámon táncolt, aztán eltűnt. Azt reméltem, Eric arca lesz, vagy valami újabb kulcs az elkövetkezendő eseményekről, de nem jött semmi.

Előrehajolva elfújtam a darázsgyertyákat, előbb a jobb oldalit, utána a másikat, aztán az egyik szemnyíláson átfújva eloltottam a kutyakoponyában égő gyertyát is. Még mindig elvakítva a ragyogástól, tapogatózva botorkáltam el az ajtóhoz a füstfelhőn és a sötétségen át. Amikor kiléptem, velem együtt a füst és a pernye is kiszabadult a nyirkos levegőbe; ahogy ott álltam mélyeket lélegezve, kék és szürke karikák gomolyogtak a hajamból és a ruhámból. Kis időre behunytam a szemem, aztán visszamentem a Bunkerba, hogy kitakarítsak.

Becsuktam és belakatoltam az ajtót. Visszamentem a házba ebédelni, és ott találtam apámat a hátsó kertben, amint épp uszadékfát hasogatott.

– Üdv – mondta homlokát törölgetve. Párás idő volt, noha nem különösebben meleg, és apámon csak atléta volt.

– Szia – mondtam.

– Nem volt semmi gond tegnap?

– Semmi.

– Későn jöttem haza.

– Aludtam.

– Gondoltam. Biztosan ebédelnél már.

– Ha akarod, ma megcsinálom én.

– Á, nem, nem kell. Ha van kedved, felhasogathatod a fát. Én majd megcsinálom az ebédet. – Letette a fejszét, kezét a nadrágjába törölte, miközben engem figyelt.

– Nem volt tegnap semmi érdekes?

– Nem, semmi – ráztam a fejem, tovább ácsorogva mellette.

– Nem történt semmi?

– Semmi különös – biztosítottam, miközben letettem a cuccomat, és levettem a zubbonyomat. Felemeltem a fejszét. – Igazából nagyon csendes nap volt.

– Akkor jó – mondta, a jelek szerint meggyőzve, aztán elindult a ház felé.

Megsuhogtattam a fejszét az uszadékfa fölött.

Ebéd után bementem a városba; vittem Sódert, a bicajomat, meg némi pénzt. Apámnak azt mondtam, hogy vacsora előtt megjövök. Félúton voltam Porteneilbe, amikor eleredt az eső, úgyhogy megálltam és felvettem a hosszú anorákomat. Nehéz volt tekerni, de minden fennakadás nélkül megérkeztem. A délután tompa fényében szürke és kihalt volt város; északra tartó kocsik suhantak tova, némelyik bekapcsolt fényszóróval, ilyenkor még fakóbbnak tűnt körülötte minden más. Először a halász- és vadászfelszerelés-boltba mentem az öreg Mackenzie-hez, hogy vegyek tőle még egy amerikai vadászcsúzlit meg néhány töltényt a légpuskába.

– Na és hogy ityeg a fityeg, fiatalúr?

– Köszönöm, jól, és magának?

– Megvagyok, köszönöm – felelte, lassan csóválva ősz fejét; sárgás szeme és haja kissé betegesnek látszott a villanyfényben. Mindig ugyanazokat a szavakat használjuk, ha beszélünk. Gyakran tovább maradok a boltban, mint amennyit muszáj, mert olyan jó szag van odabent.

– Na és hogy van a bácsikád? Nem láttam már vagy... jó ideje.

– Jól van.

– Hát az jó, nagyon jó – mondta Mr. Mackenzie; kissé fájdalmas arckifejezéssel hunyorított egyet, és lassan bólogatott. Én is bólogattam, és az órámra néztem.

– Hát nekem mennem kell – mondtam, és hátrálva elindultam kifelé, a csúzlit berakva a kis hátizsákomba, a barna papírba csomagolt töltényeket pedig a zubbonyom zsebébe gyömöszölve.

– Hát ha menned kell, akkor menj – mondta Mackenzie, úgy bólogatva az üvegpult felé, mintha a műlegyek, orsók meg a vadkacsahangot utánzó sípok vizsgálatába merülne. A pénztárgép mellől felvett egy rongydarabot, és lassú mozdulatokkal sikálni kezdte az üveget; csak egyszer nézett fel, amikor kimentem. Elköszönt:

– Hát akkor viszlát.

– Igen, viszlát.

***

A Tengeri Panoráma kávézóban, amely a névadás óta valami lokalizált földcsuszamlásnak eshetett áldozatul, mert legalább egy emelettel magasabbnak kellett volna lennie, hogy ki lehessen látni az öbölre, megittam egy kávét, és játszottam egyet az Űrkalózokkal. Beraktak egy új gépet, de alig egy fontot költöttem rá, és máris kiismertem; nyertem egy extra űrhajót. Meguntam és visszaültem a kávémhoz.